Véletlenül sem véletlen!
Aki tudatosan él, az nyitott a jelekre. A tudatosság nem azt jelenti, hogy mindig mindent alaposan átrágok, elemzek, összevetek, és jó döntéseket hozok, hanem épp az ellenkezőjét: hagyom, hogy a jobb agyféltekém, mely szimbólumokban gondolkodik, és a tudatalattimmal is kapcsolatban van, szárnyalhasson.
Aki pszichológiai értelemben tudatosan él, az ráhangolódik a megérzéseire, nem zárja ki a természetfeletti lehetőségét, és bármit lehetségesnek tart, amit lát, hall, érzékel még akkor is, ha az a ’józan észnek’ ellentmond. Mert kicsoda az ember, hogy bármire is kijelenthesse, ez van, az pedig nincs?
Együtt rezdülsz velem
C. G. Jung pszichiáter így vélekedett a fura véletlenek kísérteties egybeeséséről: A mások által hagyományosan leírt három jelenségen túl (ezek: idő, tér, okság) létezik egy negyedik, ez a szinkronicitás. Szinkron jelenségekről akkor beszélünk, ha valamilyen külső esemény és egy belső esemény véletlen módon egybeesik, egy időben jelenik meg.
Erre példa: meghal egy ember, és megáll az óra a halottasszobában. Ezek a jelenségek vonatkozhatnak életre, halálra, születésre, szerelemre… Akkor tapasztal az ember szinkronicitást, amikor szoros kötődés alakul ki vagy szűnik meg közte és egy másik ember között. Például: szerelmesek egy időben ugyanazt álmodják.
Kapcsolódunk egymáshoz
A szinkronicitás szótári definíciója pszichológiai értelemben eredetileg egymással kapcsolatban nem álló események előfordulása és a meggyőződés, hogy ez az együttes előfordulás nem puszta véletlen. Egyszerűen fogalmazva: a szinkronicitás egy rejtélyes esemény, amikor két vagy több dolog történik egyszerre, egymással összefüggésben, bár normál esetben ez lehetetlennek tűnne.
Jung úgy gondolta, hogy a szinkronicitás a spirituális ébredés kulcsfontosságú eleme. Ez vezeti ki az egyént az egocentrikus gondolkodásból, ez irányítja a gondolkodást a felismerés felé, hogy szorosan kapcsolódunk másokhoz.
Tudomány és rejtelem
Jung szerint a belső és a külső világ között valamiféle – fizikailag is igazolható – rejtélyes kapcsolatnak kell fennállnia, amely által a külvilág eseményei befolyásolják belső világunk történéseit, és fordítva. A legmodernebb spirituális elméletek újra tanítják – ami pedig már a Bibliában is benne van –, hogy az elmének hatalma van az anyag felett. „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek” – írja le Jézus szavait Máté evangéliuma (Mt. 7,7).
Csak figyelj!
Talán csak azért tűnnek hátborzongatónak ezek az egybeesések, mert nem hiszünk a létezésükben. Mert hisz e jelek, a hátborzongató véletlenek azoknak is megmutatkoznak, akik nem hisznek bennük, csak legyintenek rájuk. De ha az ember elhatározza, hogy nem zárkózik el a világnak ez újabb csodája elől, és figyelni kezd, egyre több és több hasonló jelenséget fog megtapasztalni. Talán égi útmutatásról van szó, egy segítségről, hogy ne tévedjünk le a számunkra kijelölt útról, ki tudja…
Meseszép valóság
Hétfő volt, szép tavaszi reggel, kilenc óra lehetett. A hálószobában épp szellőztettem. Az ablak előtti nagy díszfa már bontogatta a rügyeit, friss és illatos volt a kinti világ. Egyszer csak berepült az ablakon egy cinke. Előbb csak a párkányra ült le, aztán átlibbent az állólámpa peremére, és ott megszólalt. Valami olyasmit mondott, hogy csicsicsi.
Bénultan álltam, mert féltem, hogy ha megmozdulok, megijed, és verdesni kezd a szobában. Némán figyeltem. Ahogy ő is engem. Amikor már eleget nézett, fogta magát, visszarepült a párkányra, majd ki a szabadba, a zöldellő fára. Olyan érzésem volt, mintha valami nagy ajándékot kaptam volna. Megtiszteltetésnek éreztem a látogatását. Akkor már tizedik éve laktam abban a lakásban, de soha nem repült be madár azelőtt, sem cinke, sem más.
Aztán, ahogy telt a nap, meg is feledkeztem az egészről. Mígnem kaptam egy e-mailt egy nagyon kedves barátomtól, aki a levele végére odabiggyesztette egy régi versét, amely három cinkéről szólt. Mintha mellbe vágtak volna. Mennyi cinke, gondoltam! És kezdtem gyanakodni, hogy ez a cinkerajzás jelenthet valamit.
Meg is írtam a barátomnak, hogy a verse előtt épp meglátogatott egy cinege, és faggattam, mit jelenthet ez, mert ő igencsak jártas a spirituális témákban. Azt felelte, hogy ez egy „véletlenül sem véletlen véletlen”, vagyis egy szinkronjelenség.
Hogy számomra mit jelent, csak én fejthetem meg, nemsokára ki is derül, csak figyeljek. A madarak egyébként, tette hozzá, a természetes népek hitvallása szerint hírvivők ég és föld között. Ahogy ezt a sorát elolvastam, a nagymamám jutott eszembe, aki nem sokkal azelőtt halt meg, és akit mindig kértem, ha majd odajut, adjon hírt a Mennyországból, jól van-e.
Pár nappal később átjött hozzánk édesapám. Ittunk egy kávét, beszélgettünk, ahogy máskor is. Már épp menni készült, amikor megtorpant, és azt mondta, képzeld csak, mi történt velem egyik nap. Az történt vele, hogy átment a nagymama üres lakásába, hogy meglocsolja a virágokat.
Nagymama egy öreg belvárosi házban lakott, amíg élt, a lakás ajtaja egy belső udvarra nyílt. Amíg virágot locsolt, apa nyitva hagyta a bejárati ajtót, hadd járja át a lakást a levegő. És egyszer csak – a hosszú előszobán át – a szobába repült egy cinke, és felült a csillárra. Csipogott néhányat, mesélte apa, aztán tett egy kört, és kirepült.
Furcsa volt, mondta, mert meg sem próbált a fényes ablakok felé szállni, vissza is úgy ment, ahogy bejött, a sötét előszobán keresztül. Mikor történt ez, kérdeztem, bár alig jött ki hang a torkomon. Hétfőn reggel, felelte, úgy kilenc körül.
Apám mérnök ember, gyakorlatias, praktikus. De amikor elmeséltem neki, hogy ez már az ötödik cinke, ami előbukkant azon a hétfő reggelen, ő is elgondolkozott. Az édesanyja, vagyis a nagymamám pedig szépen abbahagyhatta a cinkék küldözgetését, mert végre megértettük, hogy a Mennyországban minden oké, istenien érzi magát, és sok puszit küld mindenkinek.
Még nincs hozzászólás