Vár az Antarktisz!
Nem kávézókban ücsörgős lány Wynne-Hughes Veronika, így hát a természet lágy ölén, futkosó emberek és vizslák között beszélgetünk a Városmajorban. A világjáró lány nemrégiben érkezett haza egy fagyos expedícióról, ami álmai utazására készítette fel.
Veronika a gyermekkora jelentős részét egy vitorláson töltötte a szüleivel és a húgával. Veronika szerint a kevés hátrány mellett rengeteg előnye van a kalandos gyökereknek: „Ez az életstílus adott egy olyan alapot, amivel az olyan elképzeléseket, amiktől mások megriadnak, én megvalósíthatónak látom. Más családok is éltek hozzánk hasonlóan, de két hajó csak ideig-óráig halad együtt.”
Megtapasztalta, hogy léteznek más helyek és más emberek is a nagyvilágban. „Ötéves voltam, amikor Franciaországból Olaszországba érkeztünk; apukám frankot adott a kezembe, azt mondta, keressek egy bankot, váltsam át lírára, majd hozzak egy pékségből kenyeret.
Persze apukám végig követett, ráadásul olyan helyen kötöttünk ki, ahol 50 méteren belül ott volt a bank és a pékség is, de ezt akkor nem tudtam. Bementem a bankba, odaadtam a kis frankomat, kaptam helyette lírát, vettem kenyeret, és hazavittem.”
A bátor kislány felnőtt, utazni akart, s hogy olcsón megússza, úgy döntött, matróznak áll. Azt mondja, a legfontosabb a kapitány személyisége, „hiszen ez arról szól, hogy egy ideig a főnököddel egy fedél alatt kell élned”.
Felkészülés a nagy álomra
Az Antarktisz a gyerekkori szerelme. Különlegessé teszi a számára, hogy kutatókon kívül nem járnak arra emberek. „Gyönyörű és zord vidék. Szeretem a hideg helyeket, korábban többször voltam már az Északi-sarkkörön túl, Izlandon, a Spitzbergákon, Észak-Skandináviában” – meséli.
Novemberben indul az Antarktisz-expedícióra, ezt előzte meg a tavaszi „Északnyugati-átjáró-expedíció”, ami a felkészülés volt a nagy álomra. „Pár éve még azt sem tudtam, pontosan hol van az átjáró, de előírás szerint ezt teljesítenem kellett ahhoz, hogy az Antarktiszra indulhassak.
Magyar, gyalogosan, még sosem csinálta meg, így aztán úgy indulok első magyarként az Antarktiszra, hogy előtte véletlenül felállítottam egy másik rekordot" – mondja vidáman a fiatal világjáró.
A 400 kilométer hosszú túra zuhanyozás nélkül telt, Veronika a blogjában számlálóval mérte a fürdés nélküli napok számát. „Sosem gondoltam volna, hogy ilyen szagom is lehet” – mondja, hozzátéve, hogy hárman osztoztak egy sátron.
Az Antarktisz-expedíció háromszor hosszabb lesz, ám sok szempontból könnyebb. Nem lesznek jegesmedvék, így kutyát sem kell vinni, amire az átjárónál azért volt szükség, hogy jelezze, ha medve van a közelben. „Az Antarktisz a leghidegebb, legszárazabb, legszelesebb része a Földnek, így ha mondjuk beleizzadsz a ruhádba, kiteríted este, és reggelre megszárad.
Az átjáróban nedves hideg van, amibe nedvesség kerül, az megfagy. A zoknira ráhúztunk egy nejlonzacskót, arra vettük fel a többi zoknit, így ha az első zokniban meg is izzadt a lábunk, akkor sem nedvesedett át a többi. A hálózsákunkat is ki kellett bélelni egy ipari méretű nejlonzsákkal. Ez mind nem lesz az Antarktiszon, viszont lesznek gleccserhasadékok, hó és szembeszél.”
Napi 7000 kalória
Az expedíciónak egyedül vág neki. A kontinensen lesz egy háttércsapata, ők adják a készletutánpótlásokat, lesznek orvosok, logisztikusok, repülőgép-pilóták, de mind csak telefonon elérhetőek. Három év szervezésének az eredménye a novemberi indulás.
„A szervező cég mondja meg a feltételeket, ők írják elő a felkészülést is, s ha mindent teljesít az ember, akkor elindulhat” – tudjuk meg havas tájak szerelmesétől, aki nem fél az egyedülléttől. „Még jegesmedve sincs” – szögezi le, mert az átjárón 5 órán keresztül követte egy példány, bár akkor is inkább arra koncentrált, hogy ha kell, cselekedjen.
Nem szívesen, de le tudta volna lőni a macit, ám nem volt rá szükség, az állat egy idő után eltűnt a közelükből: „Amikor a Spitzbergákra mentem, teljesítettem a lőgyakorlatokat, s épp olyan fegyver volt nálunk, amit tudtam kezelni. Az életösztön benne van az emberben, ha dönteni kell, hogy a medve vagy én, akkor nyilván én.”
Az Antarktisz-expedíciót 57 naposra tervezi Veronika, ezalatt 1140 kilométert megy majd hegynek felfelé, 3350 méter magasra, egyedül a szánnal, amin 3 heti ételt, 3 heti gázt (ezzel olvasztja a jeget), a ruháját és a sátrát húzza magával. Fagyasztva szárított ételeket visz, illetve az élelme 60 százaléka úgynevezett snackekből áll majd, amiket óránként kell fogyasztania.
„Ezek megszokott expedíciós kaják, nem csoki és chips, amit az Északnyugati átjárónál a trénerem csomagolt, hanem aszalt gyümölcsök, magvak, sajtok, kolbász, marcipán, lassan felszívódó szénhidrátok”. Az expedíció idején napi 6-7000 kilokalóriát kell megennie, nemcsak a fokozott fizikai megterhelés miatt, hanem azért is, mert a szervezet rengeteg energiát használ fel arra, hogy a nagy hidegben a testhőmérsékletet a normál tartományban tartsa.
„Azt csináld, ami boldoggá tesz”
Ha éppen nem utazik, pszichológusként dolgozik. A hivatását imádja, de most a szponzorok felkutatására fordítja a legtöbb időt és energiát, hogy befizethesse az expedíció díját.
Sokszor kérdezik tőle, miért keresi a veszélyt, pedig nem keresi: „Voltak kemény helyzetek a hajókon töltött két és fél évben, de soha, egy pillanatig nem volt veszélyben az életem. Antarktiszi expedícióba sem halt bele még senki, kivéve a két éve elhunyt Henry Worselyt, aki beteg volt, és hatvanvalahány évesen, készletutánpótlás nélkül ment egy nagyon veszélyes útvonalon. Én a legkönnyebb úton megyek.”
Nincs következő expedíciós célja, az Antarktisz után folytatja a vitorlázást, megnézi a világ eddig kimaradt másik felét. „Nincs olyan hely a világon, ahová nem akarok eljutni, ami nem érdekel” – vallja. Hosszú távú tervei között szerepel, hogy nyit egy szamárparkot, egész egyszerűen azért, mert imádja a szamarakat.
Családot nem tervez. Nem akar a társadalmi normáknak megfelelni, fontosnak tartja, hogy mindenki maga döntse el, mire vágyik. „Senkinek nem kell megfelelni, egyetlen fontos dolog van csupán, hogy azt csináld, ami boldoggá tesz.”
Még nincs hozzászólás