Van olyan ember, akiért megéri
Ha valaki négy felnevelt gyerek és huszonhat együtt töltött év után is jól van a bőrében és a házasságában, akkor biztosan tud valamit, amit a többség - a válási statisztikák ismeretében legalábbis - nem.
Civilben bőrgyógyász, amúgy meg verseket ír Hegedűs Gyöngyi, és fotográfusként is volt már kiállítása. Az egyetem utolsó évében, huszonnégy évesen megszülte első gyerekét: el se tudta képzelni, hogy a házasságkötés után még várjon, amíg leteszi a szakvizsgát.
„Tőlem ez alkatilag idegen. Megértem azt, aki gondolkodik rajta, de nekem valahogy az anyaság az egyik legmeghatározóbb dolog.”
Az egyetem után rögtön elmentek három évre Skóciába, mert a férje kapott egy ösztöndíjat; később hasonló okokból Németországban is éltek egy évig. Majdnem egy évtizedet volt gyesen egyhuzamban a négy gyerekkel, miközben a férje haladt előre a tudományos ranglétrán. Persze, rengeteget segített otthon, és mindig is fontos volt neki, hogy a gyerekek ott legyenek körülötte.
„Szerencsés alkatú ember, mert nem mindenkinek megy jól a figyelemmegosztás. Ő meg az összes cikkét, de a doktoriját is úgy írta, hogy ott volt velünk a szobában, ahol a gyerekek viháncoltak. Nem volt szüksége rá, hogy elvonuljon egy párnázott ajtó mögé.”
Gyöngyi fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy egy jó házasságban „sokat oda kell tenni a másikért”, és ennek kölcsönösnek kell lennie, csak úgy működik. Felidézi, hány esküvőn gondolt arra – már többgyerekes anyaként – a református esküszöveget hallgatva, hogy ezek a fiatalok ugyanúgy nem tudják, ahogy annak idején ő sem, hogy milyen nehéz is ezt megcsinálni.
„Vannak helyzetek, amikor képesnek kell lennünk magunk elé helyezni a társunkat, tudnunk kell az ő kedvéért megtenni valamit. Egy működő kapcsolat az sose fifty-fifty. Adott pillanatban az egyik mindig többet tesz bele, egyszer a férj, másszor a feleség. Csak sok év távlatából átlagolva jön ki az 50-50 százalék.
Egyébként meg, ha önfeláldozásról beszélünk, nem mindegy, hogy kiért hozom az áldozatot. Van olyan ember, akiért megéri. És amikor én kilenc év gyes után négy pici gyerekkel elkezdtem dolgozni, akkor a férjemnek majdnem fontosabb volt, mint nekem, hogy tényleg orvos legyen belőlem.
Elbizonytalanodtam a pályaválasztásomat illetően is, mert alapvetően azért bölcsészorientációjú vagyok, és attól is féltem, hogy fog működni együtt a munka és a család. De a férjem nem hagyta, hogy meghátráljak, és innen visszanézve biztos vagyok benne, jól tette, hogy biztatott. Abban az időszakban egyébként egyértelműen ő »tett bele többet« a közös életünkbe: vitte a gyerekeket, bevásárolt, nagyon sok terhet levett a vállamról.”
A házasságok szétesésének okát sokan abban látják, hogy mindkét fél változik, alakul az évek során, és ebből következően szükségszerűen eltávolodik a másiktól, új arcai lesznek, amelyek idegenek a társ számára. Gyöngyi negyvenéves korában elkezdett verseket írni, amiről két évig senki sem tudott, még a férje se, merthogy a költemények álnéven jelentek meg.
„Ez lényegében életközépi válság volt: a gyerekeket és a férjemet leszámítva minden, amit addig csináltam, megkérdőjeleződött. Így utólag úgy gondolom, jó, hogy átmentem rajta. Ilyenkor válik el, mi az, ami tényleg te vagy, és mi az, amit csak a szülői minta miatt teszel.
Erre a két évre szükségem volt ahhoz, hogy elfogadjam, ez is én vagyok: még a férjemnek is csak akkor tudtam beszélni róla, neki is időbe telt elfogadnia, de most már természetesnek veszi, azt hiszem, megszerette ezt az arcomat is.”
Az az időszak is gyakran rizikós – pláne egy nagycsaládban –, amikor felnőnek a gyerekek, és ott marad az apa meg az anya összezárva, kettesben. Ilyenkor gyakran nyilvánvalóvá válik, hogy már semmi közük egymáshoz.
„Nálunk az derült ki, hogy nagyon jól megvagyunk kettesben: néha csak csendesen üldögélünk otthon, mint a nyugdíjasok, de elmegyünk koncertre, színházba és utazni is. Ez utóbbit különösen élvezik a gyerekek, mert akkor csak az övék a lakás.
A jó házassághoz persze fontos, hogy jól kell választani az elején, de az nem elég, ha csak fiatalon, a kezdőpontnál illik két ember egymáshoz. Az is lényeges, hogy a változásban tudjanak a másikkal menni, és úgy érezze mindkét fél, hogy a társa még ugyanaz az ember, akit egykor megszeretett. Miközben persze már nem az. Meg kell élni valamiféle folytonosságot.”
Még nincs hozzászólás