Úgysem hívlak apunak!
Túl a viharos, veszekedős éveken, túl a váláson, a vagyonmegosztáson, a láthatási vitákon... De a fellélegzés, a megkönnyebbülés sem tart sokáig, mert az ember rádöbben, rossz egyedül. Kéne egy férfi az anyuka mellé, kéne egy apuka a gyerek mellé.
És előbb-utóbb végre berobban az új szerelem, és úgy hat ez, mint egy könnyű drog. Csupa szédülés, mosoly, csók, vágy az élet, és olyan könnyű újra elhinni, hogy örökké tart. Na és a gyerek? Mi lesz a gyerekkel? Ő is megszereti majd?
De miért is tenne fel ilyen kérdést az anya, aki szeretve érzi magát, és bízik? Miért ne lenne jó a gyereknek is az, ami neki jó, miért ne örülne a gyerek is a nemtörődöm apja után egy új apukának, aki biciklizni viszi, és csokival eteti?
Nem megy gombnyomásra
Érthető, hogy amikor szeretünk valakit, és végtelenül hiszünk és bízunk benne, úgy gondoljuk, hogy a hozzánk tartozók, vagyis a gyermekeink is boldogabbak lesznek ezáltal. Csakhogy a gyerekeknél, akik elvesztették az egyik szülőt, ez nem megy gombnyomásra.
A mi szerelmi boldogságunk bennük nem mindig örömöt, sokkal inkább féltékenységet, bizonytalanságot szül. Még friss és fájó az emlék, hogy ha nem is egészen, de nagy részben elvesztették az apjukat. És amikor az új férfira néznek, nem a nyiladozó boldogságot látják, hanem azt, hogy nemsokára anyát is elveszítik.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2022. évfolyama 4. számának 48. oldalán!)
Még nincs hozzászólás