Udvariasság vagy elnyomás?
Nekem egy férfi aztán ki ne nyissa az ajtót! - ezzel a felkiáltással jelölte ki a követendő utat egykori egyetemi professzor asszonyom*, én pedig csak pislogtam.
Később is csak csodálkozással vegyes riadalom lett rajtam úrrá, amikor hasonló esetekben – lásd még kocsiajtó, felsegített kabát stb. – letorkoltak, illetve közölték velem, hogy túl kedves vagyok. De most akkor hogy is van ez?
A férfiak elnyomják a nőket, patriarchális társadalomban élünk, a férfiember lesz szíves befogni az arcát, és a cipője orrára szegezett szemmel végigvonulni az utcán. Persze, sarkítottam, de nagyjából így tudnám összefoglalni a nők jogaiért tűzzel-vassal, vagy inkább tollal és tintával (amíg ennek a szófordulatnak még van létjogosultsága) egyébként nagyon helyesen küzdők vélekedését.
Ezen a ponton szeretném leszögezni, hogy az első két kijelentéssel egyetértek, sőt, a legmesszemenőbbig támogatom, hogy ne így legyen. A szememet sem legeltetem bunkó mód a könnyű nyári ruhákon, mert tudom, hogy egy ruha nem felhívás semmire – adott esetben odanézésre sem. De könyörgöm: előreengedni valakit az ajtóban? Ez – legalábbis számomra – nem hordoz semmi olyan üzenetet, hogy „gyere, kisanyám, majd én elhárítom előled az akadályt, mert én erős férfi vagyok, te meg gyenge nő”. Persze, megértem azt is, ha a hölgyek már előre forgatják a szemüket, mert az ajtót tartó és bávatagon vigyorgó hím előre dörzsöli a tenyerét – nem kis mutatvány, fél kézzel a kilincset markolva –, hogy majd a lovagias gesztus után megstíröli az előre engedett hátsó felét. Magam is dolgoztam olyan irodában, ahol az egyik férfi kolléga minden alkalmat megragadott, hogy a neki tetsző kolléganőket egy szobrászművész alaposságával pásztázza végig. Minden egyes alkalommal. Ettől nekem is kinyílt a bicska a zsebemben.
Ennek ellenére úgy vagyok vele, hogy ha odaérek egy ajtóhoz, amin akár belülről, akár az én oldalamról át akar jönni valaki – legyen az nő, férfi – én bizony az illetőt ( a megbámulás veszélye nélkül) előre fogom engedni. Ugyanis udvariasságra neveltek, ami nem ismer nemi, vagy egyéb hovatartozást, éppen ezért nem teremt se alá-, se fölérendelt helyzetet, pusztán egy negyed másodpercig tartó jóérzést: jé, vannak még udvarias emberek.
*itt szeretném megjegyezni, hogy a magyar nyelv ilyen szempontból igazán egyenjogú, véleményem szerint felesleges külön megjelölni, hogy egy professzor vagy szóvivő milyen nemű: elvégre nem ez volna a cél? Mármint, hogy mindenkit egyenlő módon?
Még nincs hozzászólás