Tükröt tart neked a világod
Nem tetszik, akivel élsz? Nem tetszenek, akikkel dolgozol? Nem tetszenek a barátaid, a körülményeid, a lehetőségeid...? Már csak egyetlen kérdés marad. Tetszel magadnak?
Hogy nem tetszünk magunknak, csak nagyon ritkán fogalmazódik meg bennünk. Mert ahelyett, hogy szembenéznénk a személyiségünkkel, dolgainkkal, életmódunkkal, sőt, a gondolatainkkal, félelmeinkkel, szívesebben keressük a környezetünkben a hibákat.
Nem könnyű felismerni, hogy minden körülményünk, kapcsolatunk, eredményünk okozója mi magunk vagyunk – így vagy úgy. Pedig ha elfogadnánk ezt a tényt, és önmagunkon át vizsgálnánk az életünk eredményeit és a köröttünk élők tulajdonságait, végre lehetőség nyílna a pozitív változásra.
Szívből nevetni a semmin
Olyan az örömünk, olyan a szomorúságunk, mint a mágnes, odavonzza a mások örömét és szomorúságát. Egy indiai guru, hogy bizonyítsa ezt a tényt, felült New Yorkban a tömött metróra. Nézett maga elé, és elkezdett nevetni.
Előbb csak halkan, majd egyre hangosabban nevetett és nevetett, mintha senki sem lenne körötte. A többi ember figyelni kezdte. Eleinte csak azt nézték, vajon min nevet. Olvas valamit, vagy fülhallgatója van? Mi olyan mulatságos? Vagy bolond?
De előbb-utóbb egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a guru csak ül és nevet, és kész. És elkezdtek mosolyogni. Aztán, mintha ragályos lenne, halkan nevetni kezdtek ők is. A guru folytatta. Az emberek egyre hangosabban nevettek vele. Végül olyan volt a metrókocsi, mint egy hatalmas, nevető felhő.
Az emberek a könnyüket törölgették, annyira nevettek. De min? Nem volt min. Csak nevettek, és kész. Hát így működik minden. A nevetés vidámságot, a könny szomorúságot növel köröttünk, egyre nagyobbá és nagyobbá nő, míg útját nem állja valami. Próbáld csak ki!
A másik ember a te örömöd vagy félelmed
Ezen az elven működik minden az életünkben. Olyanok vagyunk, mint a víz hullámai, egyre nagyobbá és nagyobbá növünk a gondolatainkkal, érzelmeinkkel.
Ha egy olyan hullám vagy, ami a létbizonytalanság miatt retteg, egyre nagyobbá nősz, míg minden és mindenki körötted az elszegényedéstől fog félni, előbb-utóbb okkal. Voltál már hasonló, felfokozott helyzetben? Gondolj csak vissza, milyen emberek gyűltek köréd. Pontosan olyanok, amilyen te voltál akkor.
Ha boldog vagy és szerelmes, az emberek mosolyogni fognak rád, és bár évek óta magányosan éltél, és szinte nem is léteztél a másik nem számára, most, hogy megtaláltad a párod, szeret és szereted, többen is udvarolni kezdenek neked.
Mert ezt árasztod magadból: a boldogságot, az érzékenységet, a szexualitást, az életörömöt. Nem kérdés tehát: a környezetünkben előforduló embereket és történéseket mi magunk vonzzuk be a gondolatainkkal, félelmeinkkel, vágyainkkal, örömeinkkel, energiáinkkal.
Mit változtatnál meg a szerelmeden?
Ugye, ismerős helyzet, amikor végre itt van velünk a szerelmünk, pont olyan, amilyet megálmodtunk. Csak hát lehetne egy kicsit pedánsabb, udvariasabb, kedvesebb, előzékenyebb, szorgalmasabb stb. …
És már el is kezdődik egy másik tudatállapot: a boldogságból átevickélünk az elégedetlenség, a bosszankodás felé. És attól kezdve a szerelmünk egyre gyakrabban és erőteljesebben mutatja majd azokat a hibákat, amelyeket felfedeztünk benne.
Sok házasság, sok szerelem változna mámorítóvá, ha rádöbbennénk, hogy a bennünk kavargó problémáknak nem a partnerünk az oka. Ő egyszerűen csak minden pillanatban eszünkbe juttatja, ami minket kínoz, azzal, ahogy levegőt vesz.
Egy régi szerelemből hozott szomorúság, egy gyerekkori csalódás fájdalma tör elő, ami nem is tisztul ki az agyunkban, de ő a jelenlétével feléleszti a kínunkat. És minél nagyobbra nő a félelmünk, annál borzasztóbbá válik a kedvesünk jelleme, vagy annál hamarabb elhagy.
Alapvetően attól félünk, hogy elveszítjük őt is, ahogy azt a régi embert, ezért látjuk bele a talán nem is létező rossz tulajdonságokat, vagy ezért növesztjük óriásira az apró hibáit. A végeredmény törvényszerű: minél inkább átadjuk magunkat a félelmünknek, annál biztosabb, hogy elveszítjük.
Pedig csak annyi kéne, hogy eszünkbe jusson az indiai nevető szerzetes a metrón.
Maszat a tükrön
Izgalmas elfoglaltság is lehet, ráadásul nagyon hasznos, ha elkezdjük megfigyelni, a partnerünk milyen helyzetekben bosszant fel minket, vagy hogy melyik tulajdonságai mennek az agyunkra.
Akár le is írhatjuk egy papírra a „bűnlajstromát”, hogy aztán alaposan elmélyedhessünk azon, mi a kapcsolat a róla készült lista és a saját tulajdonságaink, bűntudatunk, sérelmeink, félelmeink között. Amíg csak az ő szemében látjuk a szálkát, a sajátunkban azonban feledjük a gerendát, ellenállunk, hárítunk, tagadunk.
Nem ismerjük be önmagunk előtt azt, ami pedig nagyon szeretne világosságra jönni azáltal, hogy épp ő lett a párunk. Ez a nagy ellenállás rengeteg energiát emészt fel, és lassan akár meg is betegíthet. Ám ha sikerül feloldanunk ezeket a tagadásokat, felfedezhetjük egymásban az igazi elfogadást, a mély szeretetet és megértést.
De nem csak a párkapcsolatok szolgálnak tükörként, a barátaink, szeretteink, főleg gyermekeink is hasonló jó szolgálatot tehetnek.
A változás jele
Ahogy az ember hirtelen meglátja, milyen alapgondolatok, félelmek uralják az életét, varázsütésre megváltozik. Többé nem fél, hisz tudja, hogy a félelem csak „fél elem”. És ekkor a környezete is rohamosan változni kezd.
Az ellenszenves emberek hirtelen felszívódnak, lemorzsolódnak, elszivárognak. Mi történt? Az történt, hogy többé már nem ők a tükreink, és mi sem vagyunk számukra azok. Újak jönnek helyettük. Ők vajon milyenek? Vigyázat, ők is tükrök, az új érzelmeink, gondolataink tükrei.
Még nincs hozzászólás