Tordai Teri, a szupernagyi

2014. március 13. | Írta: Puss Máté

Őszintén mesél, odaadóan játszik, vagy éppen türelmesen hallgat. Tordai Teri nem csak színésznőként, nagymamaként sem mindennapi. Gyakran vigyáz az unokáira, Ádámra és Áronra, hármuk szövetsége az Aranycsapat.

Az unokáknak csak Teri, korábban Tete. Nagymamaként nem okít vagy korhol, helyette biztonságos szigetet teremt, ahol mindig van idő az unokákra. Pedig mostanában sok a dolga, próbál és játszik.  A Bolondok grófja című előadás előtt, az Új Színház büféjében – egy capuccino mellett – beszélgettünk.

– Jó nagymama hírében áll…

– Igen, megmaradt a gyermeklelkem, és ezt megérzik az unokáim is. Annak idején, amikor még gyerek voltam, és jött valami rokon – nagybácsi vagy nagynéni –, inkább elbújtam előlük a bokrok alá. Rettegtem a felnőtt-okosságoktól, és már akkor elhatároztam, én sosem leszek ilyen bölcs és okos. Nem is osztogatok kéretlen tanácsot, és nincs begyöpösödött véleményem, minden érdekel, amit más ember mond. Így rá tudok hangolódni az unokáim történeteire is, és valódi érdeklődéssel hallgatom őket. Valamelyik nap például együtt kirándultunk a lányommal és a két unokámmal. Egy élményfürdő fényeiről mesélt a nagyobbik, de nem talált egy kifejezést. Nem siettettem, nem segítettem ki, hanem megvártam, amíg körülírja. Öröm volt neki, öröm volt nekem is. Ilyet már nagyon kevés felnőtt csinál, pedig türelemmel kell hallgatni a gyermekeket.

– Anyaként is ezt az elvet vallotta?

– Igen, azt mondja Lili, hogy ilyen voltam anyának is, de meséltem ám én is: például amikor nagyon szerettem volna egy szerepet megkapni, de más kapta meg, és az bántott engem. Elmeséltem, ettünk egy fagylaltkelyhet, és máris könnyebben viseltem. Lili pedig értette, hogy mi a bajom. Minden embernek megvan a maga hibája, nekem is. Ezért sosem törekedtem rá, hogy tökéletes ember látszatát keltsem a gyerekem vagy az unokáim előtt.

– Az unokáknak is így mesél?

– Persze, rengeteget mesélünk egymásnak, traccsolunk, mi úgy  mondjuk, hogy " tischlizünk " : ülünk az asztalnál, és beszélgetünk. Ha munka után nagyon fáradt vagyok, és már kevesebb az energiám, akkor megmondom nekik, hogy: na, gyerekek, " tischlizzünk", de nekem most nagyon fárasztó napom volt, sokat beszéltem a próbán, ezért most csak ti meséljetek. Ilyenkor csak úgy árad a szó belőlük, és előjön mindenféle óvodai és iskolai történet és mese. Én pedig hallgatom őket, mert ez nálunk így szokás.    

– Mindezt otthonról hozza, saját nagymamája és édesanyja a mintája?

– A szüleim és nagyszüleim inkább az úgynevezett poroszos nevelésben hittek. Pontosan emlékszem rá, hogy ez nem tetszett nekem. Az anyám kőkemény asszony volt, és engedelmességet várt el, de ezt nem haragból vagy sértettségből mondom. Jó kapcsolatunk volt. Kilencvenhárom éves korában a kezeim közt aludt el örökre, nagyon szerettük egymást. Mégis, vagy éppen ezért, az ember az édesanyjától és a szerelmétől fogadja legrosszabbul a kritikát. Hiába igaz, akkor is úgy fáj, mintha szíven szúrnának. Ez annyira bennem maradt, hogy elhatároztam, én nem leszek ilyen anya vagy nagymama. Maradjon az ember gyerek, és játsszon.

– A fiúkkal mit játszanak?

– Elmeséltem nekik mindent Puskásékról – bár még egyik se futballozik. Otthon mi lettünk az Aranycsapat,ez a jelszavunk. Ez amolyan békülésféle. Például amikor kissé vadak, és nagyon nyüstölik egymást. Csak megkérdem: az Aranycsapat hogyan békül? Összecsapjuk a tenyerünket, nevetünk, és meg is oldódott a probléma.

– Gyakran kell békítenie az Aranycsapatban?

– Fiúk, verekszenek. De tiszteletben tartom a fiússágukat. Sokat vigyázok rájuk, van egy fiúszobájuk, ahol minden játékuk és holmijuk ott van. Legutoljára, mikor nagyon csépelték egymást, mondtam nekik, hogy én nem tudok beleszólni ebbe, mert gyenge vagyok, de álljanak meg egy kicsit, hogy felírjam a mentők telefonszámát a tenyerükbe, mert ha valamelyiknek baja esik, akkor biztos nem tudok majd gondolkodni, legalább tudjam, gyorsan kit hívjak. Ezen olyan jót nevettek, hogy csak csuda. Aztán elmeséltem nekik, hogy gyermekként én voltam a legkisebb, és mindig szenvedtem attól, hogy én voltam a gyenge, mindenki engem szidott. „Téged, Teri?” – kérdezték tágra nyílt szemmel, mert Terinek hívnak, amikor még nem tudták kiejteni, akkor pedig Tete voltam. Mondom: „igen, de tudjátok, én nem szólok bele. Fiúk vagytok, erősek, csak csépeled a kisöcsédet, Ádám, de azért olyankor azt látom, ahogy engem ütöttek pofon.” Ettől kezdve nem volt több verekedés. Azt hiszem, hogy el kell fogadni egy gyermektől hogy ő a nyugtalanabb és az idegesebb. Engem is megüthet a guta, de próbálok magamon uralkodni.

– Azért – gondolom – vannak szabályok is.

– Vannak szabályok, amiket természetesen az ember betart, de a legjobban fantáziával lehet megfogni a gyerekeket. Mesélek nekik. Elmesélem, hogy amikor mi, gyerekek nem viselkedtünk jól, olyankor a nagypapa elővette a porolót, és ránk suhintott vele – ezen teljesen meglepődnek, és kérik, hogy meséljek még –,  elmesélem, hogyan éltünk Egerben, hogy nem volt fridzsider, hanem a kútban hűtöttünk, hogy szerettem mezítláb rohangálni, amiért mindig megróttak és így tovább. Ilyesmi történetekre kíváncsiak, hogy mik történtek velem. Bennem egy pillanatig sincs, hogy „jaj, mikor húszéves voltam”. Pontosan emlékszem, hogy mi történt akkor, de nem sírom vissza.  Mint egy hátizsákot, hurcolom magammal az egész múltam, miközben teljes mértékben a mának élek.

– Talán ez a fiatalosságának a titka?

– Lehet. A problémákat is úgy kezelem, hogy megkönnyítem egy kicsit, tejszínhabot teszek rá. Ádám nagyon jól tanul, de a nyelvtan nagyon nehéz a számára – tanítóképzőt végeztem, nekünk is nehéz volt –, és ha nem figyel, akkor előfordul, hogy a rosszabbik jegyből hoz haza. Ilyenkor azt mondom neki: vedd könnyedén!  Felesleges elemezni, hogy éppen akkor, amikor a feladat volt, mi történt. Ami megesett, azért már nem érdemes letolni – majd úgyis kijavítja.

– Szülőnek vagy nagyszülőnek lenni egyszerűbb?

– A nagymamáknak, nagypapáknak könnyebb. Szülőnek lenni nem egy könnyű buli, egyáltalán nem, mert a gyerek rendetlenséget hoz az életünkbe. Egy gyerektől nem várhatunk el rendet, de megtaníthatjuk, megmutathatjuk neki. Ha a fiúk valamit széthagynak, nem kiabálok, és nem mondom, hogy tegyék a helyére.  Megállapítom, hogy „jó rondán van az ott, engem zavar, de a te dolgod, fiam”.  Megadom nekik a szabadságot, majd egyszer csak azt veszem észre, hogy oda teszi a cipőjét, ahova én, pedig nem is kértem. Nem vagyok formális nagymama, akihez nőnapon egy szál virággal, születésnapon pedig két szál virággal érkeznek a gyermekek. Tudják, hogy figyelek rájuk, és nekem elmondhatják, hogy mi történt velük, és ez a legfontosabb. Kirándulni megyünk, vagy dzsúdóra viszem őket, esetleg éppen "tischlizünk" – teljesen mindegy –, annál szebb érzés nincs, mint hogy szükség van rád.