Tökéletes anyuka leszek...
Vámos Erika roppant erős, kitartó nő. Még inkább határozott, tudja, mit akar. Most éppen gyereket. Kilencévesen, kislányként tudta meg, hogy soha nem lehet saját gyermeke. Elfogadta, hogy nem lesz biológiai szülő, de abba a mai napig nem törődött bele, hogy nem lehet édesanya. Egyedülállóként mindent megtesz azért, hogy örökbe fogadhasson. Őszintén mesélt a küzdelméről a Ridikülnek.
– Hogyan derült ki, hogy nem lehet saját gyermeked?
– Egy napon, nem minden előzmény nélkül, rosszul lettem az iskolában. Mentővel vittek el a tornaóráról, és életmentő műtétet végeztek rajtam. A kizáródott sérvem miatt ki kellett venni az egyik petefészkemet. A műtét során derült ki, hogy a petefészkeim és a méhem is fejletlenek. Az utóbbi körömnyi méretű volt. Akkor tudtam meg, hogy soha nem szülhetek.
– Gondolom, ezt egy kislány még fel sem fogja. De az, hogy ilyen korán szembesültél a ténnyel, segített benne, hogy később el tudd fogadni?
– Igen, azt hiszem, könnyebb volt így. Ebben a tudatban nőttem fel. Egy ostoba felnőtt a fülem hallatára beszélte ezt meg valakivel, majd mondta a szemembe, és bután rám nevetett. Emlékszem a délutánra.Elmaradt a dráma, a könnyek, a hiábavaló várakozás. Abba viszont sohasem törődtem bele, hogy ne legyek édesanya. Most sem, sőt, egyre kevésbé gondolom úgy, hogy van értelme az életnek gyermek nélkül. A vágy, az ösztön egyre erősebb.
– Mikor döntöttél az örökbefogadás mellett?
– 2007-ben kezdtem el foglalkozni a gondolattal, és minden irányban elindultam. Mindenkiben megfogalmazódik egyszer, hogy gyermeket szeretne. A pillanat nem rendkívüli. A reakció, az út és a teendők lehetnek különbözőek. Itthon az állami rendszerbe jelentkeztem, mert ez a kézenfekvő. Titkos örökbefogadást kezdeményezhettem, hisz a nyílt örökbefogadás a törvény szerint – úgy tájékoztattak – számomra nem lehetséges. Egyedülálló vagyok, így rám külön szabályok vonatkoznak. Nem háborít ez fel, csak elgondolkodtat. Miért? Itthon a házasságok 60 százaléka válással végződik. Tízből hat gyermek tehát csonka családban, többnyire apa nélkül nő fel. Én gyereket szeretnék nevelni úgy, mint tíz nőből hat a mindennapokban. Egyedül, kitartóan, megtervezve, okosan. Először is itthon az állami rendszerbe vétettem fel magam. Csak titkos örökbefogadást kezdeményezhettem, hiszen egyedülállóként a nyílt örökbefogadásból ki vagyok zárva. Kitöltöttem egy háromszáz kérdésből álló tesztet, vállaltam, hogy korrigálható, kis testi rendellenességgel is örökbe fogadok babát három éves korig, sőt, akár testvéreket. Hosszasan beszélgettem egy pszichológussal, aki úgy ítélte meg, hogy alkalmas vagyok az örökbefogadásra. Aztán a körzeti orvostól kellett igazolást kérnem, hogy nem vagyok alkohol- vagy drogfüggő, majd az otthonomról is készítettek egy környezettanulmányt, hogy az alkalmas egy gyermek fogadására. Részt vettem nevelőszülői tanfolyamon is. Ezután nyilvánítottak csak alkalmassá. Hét-tíz évre becsülték, mire örökbe fogadhatok egy gyermeket.
– A hivatalos magyar procedúra elindítása után sem tétlenkedtél, külföldön is próbálkoztál az örökbefogadással. Merre indultál el?
– Saját magam kerestem a járható utakat. Romániában is próbálkoztam, de hamar kiderült, hogy ottani árvát csak vér szerinti nagyszülő fogadhat örökbe, és csak így lehet elutazni vele az országból. Aztán itthon volt néhány Srí Lanka-i barátom azt ajánlotta, hogy utazzam ki Srí Lankára.
– Ott mi történt?
– Kimentem, és a szállodában több olyan házaspárral beszélgettem, akik ottani gyermeket fogadtak örökbe. Ők azt mondták, járjam körbe az árvaházakat. Tudni kell, hogy ott nem az állam, hanem a katolikus egyház foglalkozik az árva gyerekekkel. Találtam egy helyi segítőt, aki körbevitt, és megmutatott nyolc-tíz árvaházat, de ezt úgy képzeld el, hogy a többségük a dzsungel közepén volt, és a gyerekek hihetetlen körülmények között éltek. Apácák foglalkoztak a kicsikkel, ők vigyáztak rájuk. Beszélgettem a nővérekkel, hogy segítsenek az örökbefogadásban. Kérték, hogy hagyjam meg az elérhetőségeimet. Otthagytam, de sajnos egyik helyről sem kaptam egyetlen pozitív visszajelzést sem.
– Azóta eltelt lassan hét év: hol tart az ügyed?
– Várok. Egyszer megcsörren majd a telefonom, és szólnak, hogy itt van a kislányom. Igen, mindig azt képzelem, hogy egy szőke, copfos kislány érkezik hozzám. (nevet)
– Készülsz a gyerek fogadására?
– Azért az túlzás volna, hogy a mindennapjaimat az tölti ki, hogy azt a bizonyos telefonhívást várom. Így nem lehetne élni. De vásárolgattam apróságokat, ruhákat, aztán szépen el is ajándékoztam őket. Rájöttem, hogy nincs értelme otthon babaholmikat halmozni. Ha eljön az ideje, akkor majd mindent megveszek neki.
– Ezek szerint nem adod fel?
– Miért tenném! Hiszem, hogy valahol vár rám egy gyermek, aki hamarosan megérkezik hozzám. Pontosan azt teszem, amit minden nő és férfi, aki gyermeket vár. Nem különös és rendkívüli út ez. Az a fantasztikus, hogy van már rá megoldás! Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó anya leszek, rengeteg szeretetet adok majd a gyermekemnek, és teljesen alárendelem magam az anyaságnak. Várom, hogy sorra kerüljek a listán, hogy végre magamhoz ölelhessem a gyermekemet, és így az életem teljessé váljon!
Még nincs hozzászólás