Többé nem tudok hinni neked!
Kisgyerekként folyton azt kell hallgatnunk, hogy hazudni csúnya dolog. Nyomkodják az orrunkat, hogy nem puha-e, fenyegetnek Pinókkió hosszú orrával, meg a sánta kutyával, miközben minden évben beadják nekünk, hogy a Mikulás ette meg a csokis kekszet, miután leereszkedett a kéményen. Hogy se kémény, se Mikulás, se húsvéti nyuszi, az lesz életünk első nagy csalódása, és azzal a felismeréssel jár, hogy hazudni mégis szabad.
Ne ámítsuk magunkat, mindannyian hazudunk, füllentünk, lódítunk, csúsztatunk vagy éppen bölcsen elhallgatunk valamit. Mire megtanulunk beszélni, már tudjuk azt is, hogy az igazság elferdítésével mindenféle előnyökhöz juthatunk, vagy épp elkerülhetjük a büntetést.
Hazudunk, hogy megszépítsük a valóságot, hazudunk, hogy meg ne bántsuk a másikat, hazudunk, hogy mosolyt csaljunk az arcára. És hazudunk, hogy jobbnak állítsuk be magunkat, hogy megfeleljük az elvárásoknak, hogy időt nyerjünk, hogy elkerüljük a szégyent, amiért nem is vagyunk olyan tökéletesek.
Aztán meg újra hazudunk, hogy az az előző hazugság ki ne derüljön, és ránk ne süssék, hogy hazudunk.
Muszáj volt
Minél szorosabb két ember közt a kapcsolat, a hazugság annál inkább fáj. A szeretet, a bizalom a jelszó, az őszinteség mindenáron. Ha füllentésen kapjuk a másikat, rögtön arra gondolunk, hogy talán már a múltkor se volt őszinte, ha ebben az ügyben hazudott, akkor talán abban is… És megindul a lavina, a lopva ellenőrzött telefonok, gyanakvó pillantások, keresztkérdések.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2024. évfolyama 9. számának 39. oldalán!)
Még nincs hozzászólás