Titkok márpedig kellenek!

2017. december 24. | Írta: Szabó Bea

Nem, egyáltalán nem titokzatos. Tartózkodónak sem mondanám, bár állítja, vannak olyan dolgok, amiket nem tudna megosztani a hozzá legközelebb állókkal sem. Tóth Ildikó Mészáros Márta új filmjének hősnőjeként anyja titkainak nyomába kell, hogy eredjen. Hogy az elhallgatások végre kimondott szavakká váljanak.

– Az Aurora Borealisban a középkorú, sikeres nő, Olga szerepe a tiéd. Olga idős édesanyja olyan titkot fed fel, amelyet talán örökre elhallgatna, ha lánya nem kényszeríti ki belőle a vallomást. Mit gondolsz, manapság, értelmezhető, hogy valaki így őrizze a titkát?

– Igen, miért is ne? Van egy csomó olyan titok, amit az ember bátortalanságból nem mer elmondani, vagy azért, nehogy elítéljék miatta, nehogy hátránya legyen belőle. Szerintem titkokra szüksége van az embernek, kell, hogy legyen egy olyan zug a lelkében, ahova csak ő léphet be.

Bár erősen működik az a fura lelki exhibíció, amellyel manapság sokan mindent kiraknak önmagukról a közösségi oldalakra például, mégis azt gondolom, hogy vannak igazi, mély titkok, amelyeket nem merünk és nem is akarunk nyilvánossá tenni. Néha elnézem a fiamat, és látom, hogy már neki is vannak titkai.

És igen, nekem is akadnak. Nem hiszem, hogy bűn lenne. A titkok között is léteznek rosszak és jók. A rosszak között pedig olyanok is, amelyek mérgeznek, ölnek.

– Te titkolózós vagy? Tudod magadba rejteni a dolgaidat?

– Igen, és ezt legjobban azok a kollégáim tudják megerősíteni, akik arra kérnek, hogy bizonyos dolgokról senkinek se beszéljek. Nálam a titok titok marad. De valószínűleg azt is különbözőképpen értékeljük, hogy mi számít titoknak.

Ezek a határok mindenkiben máshol mozognak. Amikor néha egy-egy televíziós interjúban azt látom, hogy a megkérdezett nagyon bizalmas dolgokat oszt meg, elképedek a számomra túlzott nyíltságon.

Mert én nemhogy a nyilvánosság előtt, de talán még az anyukám előtt se mernék olyasmiket elmondani. De van, akinek ez nem jelent problémát.

– Talán azon is múlik, milyen útravalót kaptunk otthon.

– Igen, neveltetés kérdése is lehet, de az alkatunktól is függhet. És annak a kérdése is, hogy ki mit hoz magával a múltjából, hányszor égette meg magát azért, mert nyíltabb, közlékenyebb volt.

Eszembe jut Bertolucci Utolsó tangója, ami tökéletesen arról szól, hogy ki mennyit tud a másiknak magából odaadni, mennyit képes elárulni magáról. Főleg egy kapcsolat elején fontos, hogy ki milyen hamar nyitja meg magát.

Én óvatos vagyok, de akadnak olyan élethelyzetek, amikor számomra is meglepő módon nagyon nyitott és közlékeny leszek.

– Ezt az arcodat nem nagyon ismerjük. Annak ellenére, hogy sokat dolgozol, hogy rendszeresen vagy jelen filmekben, színpadon, a médiából kevesebbet tudunk meg rólad, mint amennyire az ember számíthatna.

– Az elmúlt nyolc-tíz évben egy kicsit kimentem a divatból. Sokat vagyok vidéken, volt néhány évem Tatabányán, most Székesfehérváron játszom. Azok a kollégáim, akik egy pesti társulatnak a tagjai, jobban szem előtt vannak.

A vidéki színházi bemutatókról keveset hallani. Bosszantó, de végül csak megnyugtat a tény, hogy nézők mindenütt vannak. És bármennyire is közhely, de ki kell mondani: az ember elsősorban nem a szakmai elismerésért és díjakért lesz színész, hanem mert meg akarja váltani a világot, csak legyen ehhez közönsége.

Egyébként én mindig nagyon szívesen és boldogan beszéltem, beszélek a munkámról, a szakmáról. Igaz, magamról már kevésbé.

– A filmjeidben alakított nagy női karakterek után szinte törvényszerűnek érzem, hogy Mészáros Márta végül téged választott. 

– Furcsa, mert az utóbbi öt-hat évben forgattam ugyan, de ilyen nagy munkám régen volt. Igaz, Márta nem velem képzelte el ezt a munkát, amit el is mondott nekem, egy lengyel színésznőt szemelt ki a szerepre. De másképp alakult.

Én pedig nagyon boldog vagyok és örülök, mert nagyon fontos lett nekem ez a munka minden szempontból. A Felhő a Gangesz felett, a Jadviga, a Rokonok olyan filmek voltak olyan karakterekkel, amelyeknek megformálása szép és nagy munkát jelentett.  

– Amikor elolvastad a forgatókönyvet, mi volt az első, ami megfogalmazódott benned?

– Nagyon szeretem, ha egy múltbéli, történelmi esemény kapcsán, akár egy fiktív történetben az látszik, hogyan éli meg egy kisember a viharokat.

Érdekel, hogyan tud gerinces maradni, vagy mennyire lesz kiszolgáltatottja a saját sorsának. Mészáros Mártát pedig mindig nagyon érdekelték, hogy történelmi viharok idején hogyan tudnak létezni a nők anyaként, szeretőként, feleségként.

Bár színészként az ember önző módon rögtön a saját karakterére gondol először, de azt első olvasás után is éreztem, hogy ez egy nagyon szép történet, ami napjainkig tart. Később, amikor anyukámmal találkoztam, az első kérdésem hozzá nyilvánvaló módon az volt, hogy nálunk a családban van-e ilyen titok.

– És van?

– Az bizony titok! – mondja nevetve. – A film története rengeteg családot érint a mai napig. Az összetartó szövet pedig az, ha nem is pont ilyen drámai történésekkel, hogy minden családban léteznek titkok.

Akárcsak egy régi szerelemé, mely ugyan elmúlt, véget ért, de két ember olyan mélyen képes magában őrizni annak a lenyomatát, hogy megdöbbennénk, ha hallanánk. Attól függetlenül is, hogy mindez talán csak illúzió.

– Mi volt a legnehezebb pontja a forgatásnak?

– Miután elolvastam a forgatókönyvet, először megijedtem, mert azt éreztem, hogy Olga csupán rezonőr. Hiszen ez a történet elsősorban Máriáé, róla szól. Én csak kapocs vagyok.

Sokat beszélgettünk Mártával a témáról, és arról, hogy milyen fontos egy családban az őszinteség, az igazság megfelelő pillanatban és formában történő elmondása. Hogy ez a bizalom milyen biztonságot ad egy gyereknek a családban, ahonnan majd egyszer kirepülhet.
Elkezdtem dolgozni a karakteren, nagyon aprólékosan.

És megpróbáltam megmászni a Himaláját.

– Bizonyos életszakaszok után akarva-akaratlanul számot vetünk magunkkal. Te hogy állsz ezzel?

–  Amióta csak az eszemet tudom, szinte azóta ezt teszem. Valamikor gyerekként elkezdtem hallani egy hangot, ott egészen legbelül. Ennek a hangnak nincs neme, neve, kora, csupán egy hang.

Akivel állandó beszélgetésben vagyok. Ahogy keresem a helyemet a világban, ahogy alakulnak a dolgaim, újabb és újabb kérdések és feleletek születnek. Ez a leltározás az életem folyamatos része, amire szükségem is van.

– Mondjuk, ha mostanában azt kérdezné tőled az a hang, hogy mennyire vagy elégedett magaddal, mit mondanál?

– Ritkán vagyok elégedett magammal, de elkezdtem megtanulni, hogy néha-néha muszáj az elégedettség szigetén megpihenni. Ez számomra nagyon fontos tanulság, viszonylag későn kezdtem el megadni magamnak.

Elmúltam már negyven, amikor rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Igenis kell, hogy az ember elégedett legyen saját magával.
Igaz, ritkán, hiszen az elégedettséget a szakmám sem engedi meg: egy elégedett ember ugyanis megáll.

És ez nem tesz jót egyetlen művésznek sem. Az elégedettség nem ösztönöz, az elégedetlenség annál inkább. Ebben a szakmában nincs olyan, hogy révbe érsz. De az nem szerénytelenség, ha kimondja az ember, hogy azt a tudást, amit birtokol éppen, végre teljes pompájában meg tudta mutatni.

Én ebben a filmben arra törekedtem, hogy egyetlenegy másodperc se legyen, amivel kapcsolatban nem tudom, hogy miért úgy csináltam. Hiszen, így megtelik energiával, közlésvággyal, és kell, hogy annak ereje, fénye legyen.

Jó, amikor kis hangyaként dolgozva, idővel megtalál az a munka, ahol ezt elérheted. Én így gondolok erre a filmre.

– Amennyiben létezik bakancslista, úgy lehet belőle szakmai is. Neked van ilyened?

– Most egy jó társulatban dolgozom, csupa olyan ember vesz körül, akikkel, ahogy régen is, most is megtaláltuk a hangot. A magánéletemben meg minden rendben van, ami esetleg mégsem, azért teszek.

Otthon éppen kertet teremtek, fákat ültetek, almát, szilvát, sárgabarackot, a fizikai munkára ugyanis nagy szükségem van. Kell, hogy kikapcsoljak, megpihenjek, ennyi az egész.

Címkék: titok, színésznő, színház, magyar film, családi titok, szakma, aurora borealis, tóth ildikó