Testvérviszony
Add vissza játékom! Őt miért engeded el bulizni, ha engem nem? Miért nem mehetek táborba? Én akarom megenni az egész tortát! - Ilyen és ehhez hasonló sztereotip kérdések, képek kerülnek elő minduntalan, ha az ember a nagycsaládos lét mibenlétét feszegeti. Következő összeállításunkban annak jártunk utána, hogy néz ki mindez gyerekszemmel, milyen a jó testvéri viszony.
Jó pár éve ismerem Kiss Renátát (25), Gergelyt (23) és Boglárkát (15), köszönhetően a Magyar Tolkien Társaság civil szervezetnél végzett önkéntes munkánknak és az itteni közös programoknak. Mindig jó testvéreknek tűntek – bár azért a két idősebb, Reni és Gery között néha szem- és fültanúja voltam apróbb súrlódásoknak. Így aztán nem is volt kérdés, hogy kikkel ülök le beszélgetni arról, milyen testvérnek lenni, testvérekkel élni.
Pláne, hogy jómagam egyke vagyok, aki mindig szeretett volna egy bátyót. Vagy hugicát, esetleg öcsit. Nosza, járjunk utána, mi lett volna, ha… Miután kiderült, hogy elég nehéz lesz összehozni egy négyes találkozót, mindegyikükkel külön-külön beszélgettem.
Az első fecske
Renit a saját lakásában kerestem fel: a felújítás kellős közepén, festékesvödrök és ad hoc, „amit találunk, azt eszünk” ebéd közben faggattam. Idősebbként ő döntött úgy először, hogy elhagyja a családi fészket, a saját lábára áll – ezzel is utat törve a testvéreinek.
„De kifejezetten üdítő és pihentető volt múlt héten, kiszakadva a felújítás zűrzavarából, a húgommal és anyukámmal tölteni egy napot, romantikus vígjátékokat nézve és édességgel tömve magunkat.”
Öccsét pedig rendszeresen „elrángatja” sörözni, ha úgy érzi, ráfér a „lelki nyál”. Vagy meggyőzi, hogy legyen modellje egy sminkversenyen, amit – Gerynek hála, aki hagyta magát Ollókezű Edwárddá varázsolni – meg is nyert.
Középsőgyerek-szindróma?
Pszichológusok, szociológusok, és a közvélekedés is úgy tartja, mindig a középső gyerek a legproblémásabb. Merthogy őt elhanyagolják, neki jut mindig a legkevesebb figyelem stb. Ahogy Geryt hallgatom a tikkasztó hőségben, a belváros egy kellemesen árnyas teraszán ülve, munka utáni jól megérdemelt sörét kortyolgatva, ennek éppen az ellenkezőjét érzem.
Meg is erősíti ezt, amikor nekiszegezem a kérdést: „Sosem volt az az érzésem, hogy a szüleim kevésbé figyelnek oda rám, mint a nővéremre vagy a húgomra.” Sőt, mint később elmondja, kifejezetten profitált is abból, hogy két lánytestvére van.
„Két, anyukámmal együtt három nővel egy fedél alatt az ember kénytelen megtanulni a konfliktuskezelés mikéntjét. Mégsem ugorhattam rá Renire azért, mert elvette a Batman-figurámat – majd somolyogva hozzáteszi: – ez persze nem jelenti azt, hogy kiismertem a női agyműködést.”
Amikor Bogira terelődik a szó, az első, amit megoszt velem, hogy mennyire furcsa látni őt felnőni: „A múltkor, mikor hazaértem, háttal állt nekem, és először azt hittem, Reni az.” Még furább volt, amikor rájött, hogy az utóbbi időben felvette a – néha túlságosan is – védelmező báty szerepét: „Azt hiszem, ha egyszer odáig kerülök, nem lesz egyszerű egy tizenöt éves lány apjának lenni.”
A kishúg
Bátyjának ez az utóbbi viselkedése Bogi szerint általában cuki, néha pedig kifejezetten vicces tud lenni: „Nem rossz az, sőt, hogy meg akar védeni, de amikor megjegyzést tesz a ruhámra, akkor azért jót nevetek.”
Aztán hozzáteszi, Gery nagyon jól kezeli a dolgot, még akkor is, ha a saját haverjáról van szó, aki vette a bátorságot, és elhívta a húgát randizni. „Nem én kérdeztem meg, de tudott a randiról, és mondta, hogy nyugodtan találkozzam a fiúval, mert jó fej, meg normális” – nevet bele a telefonba (a szüleivel ugyanis a Balaton partjára menekültek a nagy meleg elől).
Jóllehet Bogit nem elkényeztetett gyereknek ismertem meg, nem tudom megállni, hogy ne firtassam a kérdést (hiszen az általános vélekedés szerint a legkisebbeket szokták leginkább félrenevelni). Amire igazán felnőttes választ kapok:
„Piciként még nyilván nem tudtam erre figyelni, ám amióta van egy kis eszem, igyekszem úgy rendezni a dolgokat, hogy ne csak rám összpontosítsanak anyuék, ne mindent magamnak akarjak.” Ettől függetlenül, persze, határozottan jelenti ki, hogy szeret legkisebb lenni, szereti figyelni a testvéreit, mert így sokat tanulhat tőlük.
Igazából egyetlen dolog zavarja, a viszonylag nagy korkülönbség. „Mostanában sajnos keveset tudunk együtt lenni, hiszen Reni már pár éve elköltözött, és Gery is dolgozik az egyetem mellett, nehéz egyeztetni az időnket, de azért igyekeznek.”
Még egy kérdés furdalta nagyon az oldalamat: tudniillik, az internet bugyraiban és az ismeretségi körömben is többektől hallottam, hogy éppen azért szeretnének csak egy gyermeket, mert ők maguk több testvérrel nőttek fel. Az egykéktől meg legtöbbször azt hallottam, kettőnél kevesebbet elképzelni sem tudnak, mivel megélték, milyen egyedül felnőni.
Végül Gerynek szegeztem neki a kérdést (kinek másnak, ha nem az egyetlen férfinak). Mire kihúzta magát, és kis büszkeséggel a hangjában válaszolt: „Sokat gondolkoztam ezen, és teljesen biztos vagyok benne, hogy legalább két gyereket szeretnék. Láttam, a saját bőrömön tapasztaltam, mekkora előnnyel indulnak azok, akiknek van testvérük. Szociális, szocializációs, pszichológiai és mindenféle szempontból.”
Még nincs hozzászólás