A Ridikül Magazin megrendeléséhez kattintson erre a sávra!

Ridikül Magazin logo

Tavaszi bezsongás

Fújdogált a tavaszi szél. Az, amelyik vizet áraszt.

Fotó: Shutterstock.com

– Virágom! Virágom! – kiabálta valaki a rétek felett. – Virágom, virágom!
De nem jött válasz. Alul, az erdő mellett elterülő mezőn, helyes kis kankalinok meg ibolyák dugták elő a fejüket a zöld gubóból, amelyben a világra jöttek. Ez a valaki meg ott csapdosott fölöttük.
– Virágom! Virágom!
– Mi ez a szörnyű ordibálás? – bújt elő a barlangjából a medve. – Ki mert felzavarni mézédes álmomból?
– Nem mi kiabáltunk! Mi csendben voltunk! – zümmögték a méhek a virágok felett.
– Mi sem kiabáltunk – nevetgéltek a virágok. – Azt sem tudjuk, hogyan kell.
– Virágom! Virágom! – hallatszott újra az éktelen ordibálás.
– Akkor a nyúl volt – morogta a medve. – Nyúl! Gyere elő, de nyomban!
– Itt vagyok! – hebegte a nyúl, és összekoccantak a fogai, annyira remegett. Nem szoktak jól végződni azok a találkozások, amikor a medve dühös és éhes, a nyúl meg oda van rendelve mint bűnös, aki felzavarja a mézédes álmából.
– Na gyere csak! Ordíts egyet! – mordult rá a medve.
– De mit ordítsak? – hebegte-habogta a nyúl.
– Virágom! Virágom! – hallatszott újra a recsegő visítás.
– Semmit! – legyintett a medve. – Nem te voltál, mert csukva volt a szád. De hallottad ezt a fültépő rikkantást?
A nyúl egy darabig hegyezte a fülét, visszapörgette emlékezetében, mit is hallott az előbb, aztán bólintott.
– Hallottam. A varjú volt, kedves medve. Így ordibál már két napja.
– Micsoda??? – üvöltötte a medve. – Na, akkor uzsgyi, szaladjatok, és hozzátok elém azt a varjút.
Ahány kis állat volt az erdőben, annyi szaladt jobbra meg balra, föl és alá, míg végül egy ügyes kis veréb megtalálta a varjút egy tölgyfa tetején.
– Gyere, varjú, hívat a medve.
– Engem? – csodálkozott a varjú. – Mit akar?
– Honnan tudjam? – lódított a veréb. – Talán csak jóreggelt akar kívánni.
Hát jó, a varjú elindult a veréb után, aki meg a nyúl után, a nyúl meg a medve elé állt, és így szólt:
– Kedves medve, íme a varjú, akivel beszélni óhajtottál.  
– Na, te meg miféle jószág vagy? – kérdezte a medve, miközben végigmérte a varjút. – Én még ilyen aprócska varjút sosem láttam.
– Aprócska vagyok? – szomorodott el a varjú.
– Ha szabad közbeszólnom – bátorodott fel a nyúl –, ez a varjú nemrég mászott elő a tojásból. A múlt héten még az ülepén volt a tojáshéj. Két napja tanult meg repülni.
– Aha! – mondta a medve. – És minek üvöltözöl, hogy virágom, virágom?
– Mert tavaszi szél vizet áraszt, minden madár társat választ – hadarta a varjú. Aztán kidüllesztette a mellkasát, és olyat rikkantott, ahogy csak kifért a torkán: – Virágom! Virágom!
– Csitt! – kiabált rá a medve.
– Bocsánat – mondta a varjú. – De muszáj megtalálnom a virágom, különben ki fog engem szeretni?  
– Hahaha – hahotázott a medve. – Buta egy varjú vagy te, hallod!
– Buta? – kérdezte a varjú, és könnybe lábadt a szeme.
– Hát persze! A te virágod nem egy virág, hanem egy varjú! Csak azért mondják, hogy virág, mert így jön ki a rím. A virágom, virágomra ugyanis nincs jobb rím, mint az, hogy virágom, virágom. Érted már?
– Értem – bólintott a varjú, de csak udvariasságból, merthogy nem értett egy szót sem. – De akkor most mit csináljak?
– Nyúl! – kiáltott a medve.
– Itt vagyok, alázatos szolgálatodra.
– Szólj a verébnek, hogy kerítsen egy varjúlányt ennek a zöldfülűnek.
A varjú picit elpirult, mert nem emlékezett, hogy lenne füle, nemhogy zöld.
– Futok! – felelte a nyúl, és mire kettőt pislantottak, meg is érkezett a verébbel, aki egy fiatalka leányvarjút terelt maga előtt.
– Na itt van – mondta a veréb.
– Hm-hm – nézegette a medve a varjúlányt. – Mondd csak, te varjúbakfis, tetszik neked ez a fiatalember? – és a varjúra bökött. – Épp társat választana, ahogy minden madár.
– Hááát… – felelte a varjúlány, és elpirult.
– Na, és neked tetszik ez a varjúleány, daloló barátom? – nézett a varjúfiúra a medve.
– Igen, igen, tetszik, tetszik – örvendezett a varjú, és még ugrándozott is hozzá egy picit.
– Na, akkor fogjátok meg egymás kezét, de ami még fontosabb, hogy fogjátok be egymás csőrét, pisszenést se halljak, mert még nyújtóznék egy kicsit! Világos?
– … – bólintott a varjúpár, és kéz a kézben elreppentek a tavaszba.

Címkék: mese, szerelmes varjú, tavaszi szél vizet áraszt

Még nincs hozzászólás

Szóljon hozzá!


Az ide beírt név jelenik majd meg a hozzászólásánál!

Az ide beírt emailcím nem fog megjelenni a hozzászólásban, kizárólag az esetleges válaszhoz tároljuk!

Figyelem! Az ide beírt szöveg minden látogatónk számára látható lesz!

A ridikulmagazin.hu site adminisztrációs és moderálási alapelveibol eredoen elofordulhat késés a beküldés és a megjelenés között!