Talán a nagymamám is büszke lenne rám!
A konyha az a terep, ahol mindenki otthon érezheti magát. Ahol jó beszélgetni főzés közben, könnyedén születnek a kérdések, és természetesen érkeznek a válaszok. Lola, akit legtöbben énekesnőként ismernek, egy ideje a tűzhely mellett is helytáll. Vendégeivel főz, és persze beszélget a Lola kicsi konyhája című tévéműsorban az M2 Petőfi Tv-n.
- Hogy kerül a csizma az asztalra? Vagyis pontosabban, hogyan kerül az énekesnő a konyhába?
Ahogy bármelyik nő, aki szeret főzni – mondja nevetve Lola, azaz Korsós Judit. – Én ráadásul nagyon sokat főzök, rendszeresen posztolom a képeimet az instán, amit sokan követnek, szóval nem újdonság, hogy otthonosan mozgok a konyhában.
Egyszerűen szeretek főzni, tökéletesen kikapcsol ez a hobbi. Így született az ötlet, hogy készülhetne egy főzős talk-show, ahova vendégeket hívunk. Én beszélgetek velük sok mindenről, és a műsor végére együtt megfőzünk egy ételt, melyet egyébként felvétel után jól meg is eszünk az utolsó morzsáig, igaz, ezt már nem látják a nézők.
- A konyha atmoszférája adja azt a fajta jó értelemben vett bizalmi légkört, ahol könnyen megnyílnak a vendégek?
Igen, ez hozza az oldott, könnyed hangulatot, ugyanakkor sokszor nehézséget is jelent, mert olyasmit is elmondanak a vendégek, amit egyébként nem akarnának. De ez valószínűleg abból is fakad, hogy a műsorvezető hogyan kérdez, milyen személyiség.
- Te hogyan kérdezel?
Nem minősíteném, hogy jól vagy rosszul, azt viszont régóta tapasztalom, hogy valamiért nekem nagyon könnyen megnyílnak az emberek. Ne nagy dolgokra gondolj, hanem hétköznapi helyzetekre. A közértre, ahova életemben először megyek be, majd húsz perc után valakinek az élettörténetével jövök ki, mert hirtelen elmesélte a húsospultnál. De számtalan ilyen történetem van még, valamiért vonzom ezeket a helyzeteket.
- Milyen konyhán nőttél fel?
Hát nem a kímélő, ilyen-olyan mentes konyhán, hanem egy nagyon is vérbő, mindent bele konyhán. A nagymamám fantasztikus konyháján. Meg a kertjében, ahová, ha kellett, kiugrott az ember az uzsonnájához paradicsomért. Ott ugyanis minden megtermett, mi csak alapvető élelmiszerekért jártunk a boltba.
- Ezek szerint a nagyi tanított főzni?
Nem egészen. Mert úgy volt vele, hogy én inkább tanuljak meg énekeljek. Járjak énekórákra, és ne a konyhában sertepertéljek. Azt szerette volna, hogy nekem mással ne is kelljen foglalkoznom, csak a tanulással. Persze elvárás volt a jó tanulmányi eredmény.
- Akkor titokban főzőcskéztél?
Nem, de azért igyekeztem néhány dolgot ellesni tőle. Például a nagy kedvencem, a borsóleves és a húsleves készítésének fortélyait. Most próbálkozom a citromos lepény sütésével, ehhez még eddig nem mertem nekifogni.
- Az ízek olyanok, mint a nagyi ízei?
Mondjuk, hogy hasonlítanak. Soha nem lehet olyan, hiszen azt ő tudta. De nemrégiben amikor hazamentem, édesapám főzött húslevest. Abból a tányérkészletből ettük, amelyik a nagyié volt, és a halála után hozzánk került. Hiszed vagy sem, de az tökéletesen olyan tudott lenni, olyannak éreztük!
- A hazai íz varázsa…
Bizony. De azért csak keresem a nagymamám ízeit.
- Otthon, fiatal felnőttként, hogyan birkóztál meg eleinte a háztartással?
Hendikepes vagyok sajnos, pont azért, mert nekem soha nem kellett sem port törölgetni, sem azon gondolkozni, hogy mi legyen a spájzban. A színpadon mindig nagyon tudtam a dolgomat, de otthon kicsit kétségbe estem, hogy hogyan lehet annyi mindennel megbirkózni.
Eleinte a gondolataimat kellett rendbe rakni, aztán jöhetett a lakás és a konyha. El kellett telnie egy kis időnek, amíg rájöttem, hogy akkor tudsz otthon főzni, ha mindig van mihez nyúlni. Épp ezért mára sokféle alapanyagot tartok otthon, sokszor olyasmit is megveszek, amit épp nem használok fel, de ha ott van, ránézek, és kitalálok belőle egy ételt.
A mélyhűtőm is tele van, ennek gyakorlata is nagymamai örökség, mondjuk, nála biztos nem volt tonhalsteak, viszont én nagyon szeretem, tehát abból is van mindig.
- Ha nem főzöl otthon…?
Remekül tudok ételt rendelni is… Otthon nincs elvárás, hogy legyen főtt étel, szóval nem nyomaszt ennek a terhe. De általában azért igyekszem előre gondolkodni. Nem olyan régóta arról is gondoskodom, hogy legyen mit elvinni magammal, ha egy hosszú nap elé nézek.
- Csomagolsz magadnak?
Igen, mert sokszor nem tudhatom, hogy mikor és hol tudok majd ebédelni. A hazai meg kéznél lesz.
- A műsorban tanultál-e új fortélyokat a vendégektől?
Persze, sokszor rácsodálkozom egyébként, hogy milyen felkészülten jönnek, megnyugtató, hogy össze tudunk dolgozni a konyhában.
Ez persze nem menne anélkül, hogy ne tudnék főzni, szóval kell a tapasztalat, de kell a nyitottság is az új ízek, más technikák felé. Igazán azonban nem az a fontos hogy a vendégeim vagy én tökéletesen el tudjuk készíteni a szuvidált malacpofát, hanem az, hogy kedvet kapjanak otthon is a fiatalok, lányok, asszonyok, fiúk vagy urak főzni, mert láthatják, nincs ebben semmi ördöngösség.
- – Eddigi kedvenc ételed a kis konyhádból?
Huh, rengeteg van. De talán a Jókai-bableves, és volt egy rozés kacsamell. Azt például ha letettem volna a nagymamám elé, ő is büszke lett volna rá.
- Mi a helyzet a színpaddal? Marad még idő a főzés mellett?
Sokan kérdezik mostanában, hogy akkor én már nem is énekelek. Dehogynem. Azért elsősorban az az én terepem. A nemrégiben elkészült saját dalom, a Zajt akarok! vidóklipjén dolgozunk most, de komolyan készülök egy karácsonyi zongorás estre is.
Szóval van munka bőven, az idei hosszú távú tervem, hogy mindenképpen túléljem ezt az évet. És valami jót főzzek az ünnepekre!
Még nincs hozzászólás