Találkozás egy régi szerelemmel
„Neked Budapesten a helyed.” Ezt mondta a Tőzsde lépcsőjén ülve a belga lány a magyar egyetemistának, akinek aznap járt le a brüsszeli ösztöndíja.
1993-at írtak, fájdalmas volt belátniuk, hogy a kapcsolatuknak nem lehet jövője, de huszonéves fejjel úgy hitték, előttük van még minden, a jövő csupa ígéret. Jönnek majd mások az életükben, és begyógyul ez a seb is, a lehetetlen hege, a Rómeóké és Júliáké, a Trisztánoké és Izoldáké.
Elengedték egymást, de gyakran gondoltak a másikra, olykor leveleket is váltottak, és a lány egy évvel később ellátogatott Budapestre. Sokat nevettek, de nem érintették meg egymást. Aztán a fiú is meglátogatta Brüsszelben a lányt, aki épp egy mackós belga sráccal járt.
„De hát mit keres itt? És miért tölt el titkos örömmel, hogy itt van?” – kérdezte magától a lány. „De hát mit keresek itt? És miért tölt el titkos boldogsággal a nevetése?” – kérdezte magától a fiú. Nem tudták, nem is nagyon akarták meghatározni a kapcsolatuk mibenlétét.
Mindenesetre a mackós srác megérzett valamit, mert idegességében megevett egy kiló marcipánt, amikor hármasban elnéztek egy piacra.
Aztán múltak az évek. Már a harmincas, majd a negyvenes éveikben jártak, túl jó pár csalódáson, a jövő már nem csupa ígéret volt, csak ígéret. Egyre fontosabb döntéseket kellett hozniuk, és a választás mindig lemondásokkal is jár, a lemondások pedig a beletörődést erősítik. A beletörődést, hogy hát akkor ez lett az életük.
A lány Kanadában kötött ki, ahol egy borzalmasan végződő kapcsolat után megismerkedett valakivel, akinek szült két gyereket, a fiú maradt Budapesten, ahol megtalálni vélte, akit évek óta keresett, és akitől lett két gyereke.
Állandó időhiányban éltek, rohanásban, és észre sem vették, hogyan őrli fel őket a beszűkült hétköznapok malomköve, a pelenkázás, a kanadai férj egyre súlyosbodó alkoholizmusa, az átvirrasztott, munkával töltött éjszakák, meg a fogyatékosság, hogy az iskolában azt megtanulták, mi Albánia fővárosa, de azt már nem, hogy mi a boldog házasság titka. Mire rájöttek, mit és hogyan kellett volna tenniük, már túl mély sebeket ütöttek.
De a belga nő és a magyar férfi is úgy képzelte, hogy a másik megtalálta a számítását. Évek óta minden kapcsolat megszűnt közöttük: úgy érezték, nincs már helyük a másik életében.
Aztán egy nap a nő bejelölte a férfit a Facebookon.
Meglepte őket, milyen őszintén tudnak feltárulkozni. Talán mert egymástól hatezer kilométerre ugyanoda jutottak el? Ugyanazokhoz a felismerésekhez? Mindketten úgy hitték, véget ért a szerelmi pályafutásuk, pedig csak a befejezetlen történetükhöz érkeztek vissza.
Érettebben. Mégis szinte visszafiatalodva: most újra ott ülnek a Tőzsde lépcsőjén, és szemükben az a kamaszos remény, az a várakozás csillog, hogy még semmi sincs veszve.
Még nincs hozzászólás