Szvorák Kati kertje
Huszonöt évvel ezelőtt, amikor a pesti belváros üvöltően zajos körútja mellől két gyerekkel kiköltöztek a kis pilisi faluba, egyszer csak meghallották, hogy perceg a szú. Egy hét múlva már zavarta őket, hogy túl hangosan perceg. Szvorák Katalin, az egyik legnépszerűbb, különleges tehetségű dalénekesünk, a szentendrei zeneiskola népdaltanára, hazaérkezett akkor. És nem csak azért, mert csendmániás.
Ahogy becsukódik – a saját természetes szépségében – mögöttünk a kékre festett fakapu, körbeölel a délután puha békéje. Se utcazaj, se a sarki porta szálkásszőrű tacskóinak ugatása nem szűrődik be. Olyan, mintha nem is lennének szomszédok. A kékre festett fakapu, a nagyra nőtt fák, bokrok védett világot rejtenek.
„Otthonról hozom a csend iránti vágyat – mondja házigazdánk. – Juhász nagyapám keveset szólt, de a szavának súlya volt. Építészmérnök édesapám zárkózottságát is örököltem. Csak anyai nagyapám volt nagy mesélő nálunk. Ez a kert számomra a nyugalmat jelenti, itt le tudok csendesedni, s megtalálom a belső harmóniát.”
Az udvaron bakhátas, macskaköves út kapaszkodik felfelé a fehérre festett házhoz. A kert közepén víz koptat kövér köveket, ha behunyom a szemem, akár pataknak is gondolhatom, pedig csak ügyesen kialakított házi csobogó. Menetrendszerűen leszáll rá a délután félötös feketerigó, inni egyet.
„Ötéves koromig egy háromszáz lelkes, kis felvidéki faluban, Pincen éltem. A kertünk végében folyt az Ipoly, sokszor ültem a partján. Ezért is szeretem ezt a csobogót, jó hallgatni a hangját. Ha távolabbra nézek, idelátszanak a pilisi hegyek. Ez is a gyerekkoromat idézi, hiszen húszéves koromig a Karancs dombjai által őrzött Füleken éltem és tanultam.”
A fákat a férje ültette. Persze nem a kertépítés a szakterülete, így a fák húsz év alatt egymásra nőttek, és állandó küzdelmet folytatnak a térért. Ez a látványterv nem rajzasztalon született. Talán ezért is ilyen felszabadultan természetes.
„A virágokat én ültettem. A kertészkedés kikapcsol. Hihetetlenül erősen kötődöm a földhöz, a természethez. Három-négy évesen már volt egy kis kapám, az anyai nagyszüleim engem is kivittek a földekre, és velük »dolgoztam«. Tamás nem érti, miért töltök annyi időt a kerttel, de az én gondolataim akkor is szárnyalnak, amikor kapálok. Sokszor a csöndes belső monológjaim szülik a legjobb ötleteket, gondolatokat. A koncertekre is gyakran »fejben« készülök. Nem kell énekelnem ahhoz, hogy halljam a zenét!”
A vicces gömböcforma virágcserép, a kagylók, az ásványok, csengettyűk szerteszét – utazásokról mesélnek. A daráló, a felfüggesztett fűrész, a járom egy régi parasztgazdaság emlékei. Mindegyiken ott az imádott nagyszülők kéznyoma.
„Hát ha még a tiszta szobát látnád! – mondja Kati. Egy az egyben a pinci szoba mása, az ágyak, a tulipános ládák, a képek, és a nagypapa csizmája, ami most a mestergerendán függ, mind onnan valók. Vendégek szoktak itt aludni, de nyáron, nagy hőségben mi is leköltözünk. A ház régi része vályogból van, a nagy melegben is hűvös.”
Véletlenül találtak rá a házra úgy huszonöt évvel ezelőtt. Bár Kati szerint nincs véletlen, nekik ide kellett kerülniük! Hazaérkeztek a szlovákok és magyarok lakta faluba, ahol minden szót értettek hisz az anyanyelvük mellett a szlovák is szülőföldjüket idézte.
„Eredetileg ez a ház egy parasztporta volt, az udvaron kemencével, ólakkal, füstölővel, budival. Ezt az ősállapotot próbáltuk paradicsomivá varázsolni úgy, hogy mindezeket lebontottuk, meghitt zugokat teremtettünk, a házat rendbe hoztuk, és L alakban kibővítettük. Amikor beköltöztünk, az első években örömünkben előadásokat rendeztünk az udvaron a helybélieknek. Koncerteztünk, versmondó estet tartottunk. Bélyeges tégla volt a belépőjegy, ezeket aztán beépítettük a házba. A falubeliek hozták a sámlit, a kisszéket, volt, hogy százan is összejöttek. Ma is fellépek falunapkor, gyereknapon, énekelek szlovákul is, magyarul is. Nagyon szeretik. Befogadtak. És ez jó érzés.”
Ahogy a kertben sétálunk, úgy érzem, valaki figyel. Körbenézek. Az egyik virágcsapat mellől lapátcsőrű, vicces kerámiamadár tart szemmel, nehezen komolyan vehető szigorral a képén. A neves énekművész, keramikus Csavlek Etelka „hahagája” pompásan érzi magát a szabadban. Ilyen madár, persze, nincs, csak Gerald Durrell találta ki, de ha lenne, efféle volna. És jól megférne a kert többi énekesével.
„Imádom a madarakat. Néha hihetetlen hangerővel csivitelnek. Egy alkalommal a zeneakadémiai tanítványaimmal a csobogó mellett énekeltünk, és azt vettük észre, hogy a madarak versenyre keltek velünk. Ráerősítettek. Aztán a kutyák is belevonítottak a próbába. Itt és így kezdett a négytagú »Szvorák Vokál«. Több mindent kipróbáltunk, a többszólamúságot, nyelveket cseréltünk, a régi zene, az egyházi zene népdalokká alakult. Azóta is járjuk ezzel a koncerttel az országot, és készült lemezünk is, A Capella címmel.”
Hűvös dinnyével és citromfüves limonádéval kínál a fedett, oldalt nyitott szaletliben. Ráérős beszélgetésekre kitalált hely. Kati arról mesél, hogy a kert, a természet a különböző témájú és hanganyagú lemezein is megjelenik.
„Majdnem minden népdal a szerelemről szól, természeti képpel indít. Én kimenék kiskertembe virágom nézni. Vagy: Tele kertem zsályával, szerelemnek lángjával. A virágok a nőiséget fejezik ki. A tulipán formája a nemiségünk szimbóluma is. Ebben a kertben az én női lelkem is benne van. Talán a kert maga is nőnemű.”
Még nincs hozzászólás