Szomszédolás a magyar néphagyományban
Falusi lányként elevenen élnek bennem a szomszédokhoz köthető hagyományok. A sorsunk útja számtalanszor távol sodor a rokonoktól, és ekkor a térben legközelebbi emberekkel alakítunk ki szorosabb kapcsolatot, ők tudnak az életünk azon részéről, ami a barátok és munkatársak előtt is rejtve marad.
A szomszédságok a magyar népi kultúrában jól funkcionáló közösségek voltak, és szerencsésebb helyeken – ahol nem verte szét a „haladás” – azok is maradtak. Jórészt a szükség vitte rá az embereket a jószomszédi kapcsolatokra, hiszen a paraszti háztartások, gazdaságok nem engedhették meg maguknak a teljes felszereltséget, és ilyenkor jól jött, ha valakitől kölcsön lehetett kérni azt, amiből éppen hiány volt. Ezért falun jobban dívott a szomszédolás, mint a városokban, hiszen többször kellett egymást kisegíteni. Sőt, a gazdák vagyonosságának egyik fokmérője az volt, hogy mennyire szorultak rá a szomszédaikra.
A falusi emberek számára elérhetetlenek és megfizethetetlenek voltak az iparosok és a szakemberek, ezért nagyobb munkák idején, például építkezéskor, aratáskor vagy betakarításkor a szomszédok egymásra szorultak. Természetesen a jó tettet illett viszonozni: ezt a kölcsönösségen alapuló munkát nevezték kalákának.
A szomszédoktól a falu szájára
Egy család leghitelesebb hírforrásai a közvetlen szomszédok voltak: szinte mindent tudtak egymásról. Ők vitték hírül, hogy mi zajlik a másik ház falai között, milyen az új menyecske, mennyire rátermett a gazda, vagy épp milyen esemény van kilátásban. Ennek, persze, megvoltak az előnyei és a hátrányai is, mert gyakorta előfordult, hogy előbb tudott a falu lakossága arról, mi fog történni a rokonságban, mint az érintettek. Előttük nem lehetett eltitkolni semmit, de nem is volt rá szükség, mert a háziak legtöbbször a szomszédoknak öntötték ki a szívüket, vagy nekik újságolták el a jó hírt. Az embereknek rangot adott az, hogy milyen kapcsolatban állnak a mellettük élőkkel.
Néhány babona és hiedelem, amelyek arra voltak hivatottak, hogy boldog és gazdag élethez segítsék az embereket, mégis inkább a szomszédok rosszallását vívták ki velük.
- Újév napján a gyerekek gyümölcsfaággal a kezükben végigjárták a szomszédokat, és boldogság, egészség és gazdagság reményében végigcsapdosták őket.
- Luca napján a tyúkoknak abroncsba szórták a magokat, nehogy a szomszédba járjanak át tojni. Ekkor az asszonyoknak is tilos volt a szomszédolás: amelyik nő a szomszédba ment aznap, ott annak a fejét moslékosvödörbe dugták, hogy el ne vigye tőlük a szerencsét.
- Gyermekek álmatlansága ellen a kicsi anyja és a nagyanyja éjjel átlopakodott a szomszédba, ahol körüljárták a házat, és az épület sarkainál megállva, rövid rigmust szavalva "visszalopták" az álmát. Ha ez nem segített, akkor a szomszéd házon függő koszorút kellett ellopni, és a bölcsőbe, a gyermek feje alá tenni.
- Halott családtagok kísértése ellen úgy védekeztek, hogy ételt vittek a szomszéd házakhoz, hogy a lélek ne hazajáró lélekké váljék - hozzon frászt inkább a szomszédokra.
- Az apró tyúktojásokat a szerencsétlenség elkerülése végett másik házhoz kellett átdobni.
- A bolhák ellen is hasonlóképpen szálltak szembe, ekkor a szemetet szórták a szomszédba.
A szomszédok általában naponta átlátogattak egymáshoz, megvitatták a jószágtartás mikéntjét, a mezőgazdaság kérdéseit, vagy csak koccintottak egyet; amire épp kedvük szottyant.
Éppen ezért már nem is számítottak idegennek, rájuk nem voltak érvényesek a vendégséggel kapcsolatos normák, illemszabályok. Sőt, egy jó szomszéd, amikor vendég vagy rokon érkezett a házhoz, illendően távozott.
Hírközlő lánc
A szomszédolás jellemző helyszíne a kispad volt, ahová dologidő után, vagy vasárnaponként ültek ki az egymás mellett élők, hogy megvitassák az élet dolgait.
Fábián László csengeri helytörténész így mesél erről a világról:
„A kispad fogalomnak számított a hajdani falusi életben: a ház előtt vagy a járda egyik vagy másik oldalán helyezkedett el. Két földbe ásott cölöpre szegelt deszkáról van szó, háttámla nélkül, hogy meg lehessen rajta fordulni, így igazodva az információ forrásához.
Ha az utcán történtekre voltak kíváncsiak, akkor kifelé, ha a járdán zajló eseményekre, akkor befelé fordultak az emberek a padokon. Ha többen is csatlakoztak, akkor előkerültek a lócák, a kissámlik vagy a gyalogszékek is. Időnként egyesek felálltak, és átmentek más kispadokhoz, hogy újabb információkhoz jussanak, így máris kialakulhatott egy hírközlő lánc.
A fiatal párok számára vesszőfutással ért fel végigmenni a kispados szomszédságok előtt, mert ilyenkor minden érdemlegeset kitárgyaltak róluk. Ennek a mára már csak nyomokban megmaradt jelenségnek megvoltak a pszichológiai, társadalmi okai. Azokban az időkben még nem volt tévé vagy internet, ami a szobák falai között tartotta volna az embereket, valamint a kint tartózkodás miatt kevésbé fogyott a gyertya vagy a petróleum is.”
Szomszédlelkek
A bálokban, táncmulatságokon a legény a leánytestvérei után rögvest a szomszéd lányt vitte táncba, és csak utána következett a kedvese. Húsvétkor a házban lakó fehérnép után a férfiak, fiúk a szomszédok nőtagjait locsolták meg. Disznóvágáskor is a szomszédok siettek a háziak segítségére, s az eseményt mindig pálinkával öblítették le. Ha nem is vettek részt az egész napos munkában, este, a disznótoron a terített asztal mellett nekik is volt helyük, és kóstolóval a kezükben térhettek haza.
Gyakorta olyan szorossá fonódott a szomszédokkal való kapcsolat, hogy egymást hívták meg keresztszülőnek, ilyenkor komaság alakult ki közöttük. Ott voltak egymás betegágya mellett, együtt virrasztottak a haldoklóknál a háziakkal, és a temetéseken a hozzátartozók után tőlük vettek végső búcsút.
Már a gyerekek is erős szállal kötődtek a szomszédbéliekhez, közösen alakítottak ki bandákat, és megvédték egymást más falubeliekkel szemben. Reggel együtt indultak iskolába, és a szabadidejüket is gyakran együtt töltötték, vagy épp közösen őrizték az állatokat. Innen ered a „nem őriztünk együtt libát" szólás is, ami arra utal, hogy nem kötődünk szorosabban az illetőhöz.
Még nincs hozzászólás