Szirtes Edina Mókus mesterhegedűje

2016. július 30. | Írta: Medvedt Yvette | 2 komment

Egy törülközőben átcsempészett mesterhegedű története, amivel életre szóló szerelembe lehetett esni.

Szélvészként érkezik, és legalább ötször esedezik bocsánatért, mert elkésett. Hozzáteszem, alig néhány percet. Szirtes Edina Mókus valamilyen saját fejlesztésű bio tartós elemmel működik, mert csupa tűz és csupa zene. Bár ami a csupatűzséget illeti, arról majd később kiderül, hogy néha már egy kicsit neki is sok.

Azt mondja: „...megöregedtem.” Én meg erre azt mondom, hogy egy fityfenét! Hogy a csupa zene honnan jön, ő sem érti igazán, hiszen sehol egy zenész a családban. Illetve ez így nem teljesen igaz, mert a templomban szolgáló pécsi nagymamájának híresen nagy volt a hangja, amivel az egész dzsámit bezengte.

„Amikor kicsi voltam, otthon feltettem a lemezjátszóra Beethoven hegedűversenyét, és nagy erőkkel  vezényeltem rá. Ezzel nem is volt baj. A baj azzal volt, amikor kiálltam az erkélyünkre hegedülni, ki a kecskeméti utcákra. Nagyon meg akartam mutatni, hogy magával ragadott a zene."

Még csak hatéves, amikor az első zenevizsgáján kiderül, hogy ebben a kölyökben határozottan motoszkál valami. Az Egy boszorka van című, finoman szólva igen egyszerű népdalt vibrálja szenvedélyesen, miközben senki sem érti, honnan tör fel ebből a kislányból az a mélyre ható, intenzív érzelem.

Tizenévesen már a szegedi konzervatóriumban találja magát, aztán irány az egyetem, de valahogy mindig kilóg a sorból. Hát, ha valaki a skálázás helyett is Stevie Wondert játszik?!

„Szecsődi Feri bácsi mondta mindig, hogy na, ülj le Mókuskám, és zongorázz valamit! Így visszanézve egy kicsit tróger voltam, mert örültem, hogy az érettségi után simán felvettek, méghozzá felvételi nélkül."

Szecsődi tanár úr azzal fokozta a „sorba nem illős” helyzetet, hogy Mókus nevében kitöltött egy Ki mit tud?- os jelentkezési lapot.  Ő pedig elővette József Attila Ódájának mellékdalát, és megzenésítette.

„Vettem a bátorságot, és esszenciát csináltam belőle, de csak azért merészeltem, mert még »kicsi« voltam, és persze József Attila-rajongó, amit a mai napig nem tudok kinőni.

Ez volt az első tudatos megzenésített valamim, egy darabocska kezdemény, amivel kiálltam a színpadra. Victor Máté pedig azt kérdezte tőlem, hogy ezt biztosan maga írta? Annyira más volt, mint a megszokott produkciók, hogy rögtön ki is estem vele az országos versenyen. De ez így volt jó."

Már többször is megtapasztalhattam, milyen az, amikor egy zenésznek mindene a hangszere, de Mókus még ennél is tovább megy. Ugyanis van egy mesterhegedű az életében, amit sohasem adna oda senkinek. Azt mondja, előbb öljék meg, és csak utána vihetik.

„Még a konzis társaimmal keveredtünk el Dániába az első világzenei próbálkozásaink idején, és egy hangszergyűjtő, Ule volt a házigazdánk, nála is laktunk. Egy hatalmas falon négy sorban ott volt a rengeteg hegedű, én meg levettem a 102-es sorszámút, és elkezdtem rajta játszogatni. Életemben nem hallottam még olyan gyönyörű és gömbölyű mély hangokat! Nekem addig soha nem volt mesterhegedűm, mindig csak konzis hangszereken játszottam.

Gyakorlás után szomorúan visszatettem a falra, mert rajta volt az ára, átszámolva majdnem egymillió forint. De legalább két hétig mindennap a kezembe vehettem a 102-est. Aztán egyszer csak Ule azt mondta: »Ez a te hangszered, tudod? Odaadom neked féláron!« De hát így is esélytelen volt a dolog. Majd jött az újabb ajánlat: »Vidd haza, majd részletekben kiküldöd az árát!«

Fel sem fogtam, hogy mi történik velem, most tényleg odaadja? Csak vigyorogtam, és egy törülközőben átcsempésztem a határon. És az apukám – milyen nagy dolog volt! – négy részletben ki is fizette Ulének.”

Senki máséval össze nem téveszthető markáns zenei világ az övé, és legalább ilyen markáns a színpadi jelenléte is, ahogyan kicsit morcosan, összevont szemöldökkel játszik, miközben szakadnak a vonószőrök.

„Én nem tudok felmutatni több tízezres YouTube-nézettséget, mint a »napi sztárok«. Ez ciki? Vállalom. Égő, ha ezt ki is mondom? Azt is vállalom. Olyan ez, mint egy játszma, ez az én harcom – van képzeletbeli szuperhősös jelmezem is! – és már majdnem megfutamodom, de annyira boldog vagyok, hogy mégsem.

Nem úgy érdekel a zene, hogy el akarok bármit is érni, nem javakért harcolok, hanem hangokra vágyom. És ha csak egy ember is meghallja azokat a hangokat, amiket én, akkor az bőven elég.”

Állandóan keresésben van, és az új kis „zenei lények”, ahogyan ő hívja őket, meg is találják, és akkor előbújik a zeneszerző énje. A nagyszínpados, sok emberes őrjöngős siker már nem érdekli, és amióta ezt elengedte, nem várt szeretetélmények érik. Az emberek hálásak tudnak lenni azért – meséli –, hogy ha a színpadon egy másik embert látnak, és nem csak egy produkciót.

„Sokszor szeretnék egy kicsit unatkozni és belesimulni a mindennapokba. Nem akarok én mindig őrületesen égni vagy állandóan megfejteni dolgokat. De egyszerűen nem tudok úgy beszélni a zenéről, hogy ne robbanjak fel. Jó lenne a mesterektől eltanulni, hogy ők hogyan csinálják!"

Címkék: énekes, komolyzene, hegedűművész, világzene, szirtes edina mókus, mesterhegedű