Színpadon nincs anya-lánya viszony
Fájdalom, szabadságvágy, büszkeség, szenvedély, tűz – a flamencóban minden benne van. Az ellentétek művészete, egyszerre nőiesen lágy és férfiasan kemény.
Előjön a düh, a szerelem, az élet keserű szeretetével. Lippai Andrea azután fedezte fel magának e táncot, hogy szép, szólószerepekkel teli balett-táncos karrierjének a Győri Balettnél egy lábsérülés véget vetett. „A flamenco egyesíti az európai és a keleti kultúrák hihetetlenül gazdag művészeti értékeit: olykor szenvedélyes és lázadó, büszke és elegáns, erotikus és búskomor, boldog és kétségbeesett. Nem tudom igazán megmagyarázni, miért éppen ezt szerettem meg a sok tánc közül” – mondja.
Gyakran lép fel lányával, Pirók Zsófival közösen. „Még csak egyéves voltam, amikor anya elkezdett ismerkedni a flamencóval. Így én a ritmusokat-énekeket már nagyon kicsi koromtól hallgathattam, magyarként kiváltságos módon, hiszen itthon csaknem ismeretlen volt a műfaj. Nekem már szerencsém volt: míg anya harmincévesen jutott csak el Andalúziába, én a sevillai Conservatorio Profesional de Danzán szereztem flamenco táncművész diplomát, első külföldi végzősként. Amikor anyával egyszerre vagyunk színpadon, nem érzem az anya-lánya viszonyt. Anya fantasztikusan néz ki. Remélem, nekem is lesz egyszer egy lányom, akit még ő taníthat, úgy, ahogy engem is.”
„Egy anya legnagyobb öröme, ha a leányában láthatja az élethivatása folytatását. Szerencse, hogy a flamenco, ez az ellentétektől vibráló művészet képes kifejezni a fiatalság őserejét, valamint az elmúlás szépségének finom árnyalatait, így közös szereplésünk, szülői-gyermeki kapcsolatunk többletet ad a fellépéseinknek is – fejezi be a beszélgetést Lippai Andrea. – Mégis, riasztó és egyben kétségbeejtő a felismerés, hogy művészetünk mily tiszavirág életű.”
Még nincs hozzászólás