Szeretem a határaimat feszegetni
Fiatal, életerős lány, akinek csodálatos hangja van, emellett egyetemet végzett, sportol, jól sminkel, az interneten 130 ezernél is többen követik a megmozdulásait. Mindezt látássérültként. Agárdi Szilviát egy ország zárta a szívébe, amikor 2012-ben feltűnt egy kereskedelmi csatorna tehetségkutatójában.
Azóta is énekel, érzékenyítéssel is foglalkozik, és nagyon szeretne egyszer a fogyatékkal élők szószólója lenni. A család fontosságáról, gyermekkori élményekről, népszerűségének titkáról is beszélgettünk.
Hogy élted meg a karantént?
Alapvetően jól, mert én belülről élek. Nincs képlátásom, így nem hiányzik, hogy lássam a virágokat, a természetet, nem jelent gondot a négy fal között lenni. Máshogy vágyom a szabadságra, az életre. Egészen kicsi korom óta énekelek, bármi is történik az életemben, nekem mindig ott van a zene. Rengeteget köszönhetek ennek, és mindig kapaszkodhattam bele. Énekelhettem a tévében, olyan helyekre juthattam el, olyan lehetőségeket adott, amelyekért nem lehetek elég hálás.
A látásra visszatérve, mennyit látsz most?
Ez nehéz kérdés, hiszen nem tudom pontosan megfogalmazni, mert soha nem is láttam. Nekem ez a természetes, az lenne a furcsa, ha most hirtelen látnék. Idén kórházba kerültem, előtte sem láttam az egyik szememre, a másikra is mindössze kilencszázalékosan. A kórház óta alakokat, formákat, színeket látok. Például a kedvenc színem a királykék.
Az éneklés mellett rengeteg mindent csinálsz: HR-szakember lettél, sportolsz, a közösségi médiában is nagyon aktív vagy. Hogyan fér bele ennyi minden egy napba?
Édesapámtól megtanultam, hogy hiába van szép hangom, bármi történhet vele, ezért fontos, hogy több lábon álljak. Ezért is foglalkozom ennyi mindennel, persze távlati terveim is vannak. Szeretnék egyszer a fogyatékkal élők szószólója lenni, bemutatni az életet egy másik aspektusból, a legfiatalabb generáció figyelmét is megfogva.
Rengetegen követnek az interneten, különböző platformokon. Mit gondolsz, mivel tudod őket megszólítani? Hogy éled meg a közösségi média adta népszerűséget?
2012-ben kerültem be a közösségi médiába, a Voice-ban készítettek nekem egy hivatalos rajongói oldalt, melyet utána én kezdtem el kezelni. Akkor sokat gondolkodtam, hogy milyen hangot üssek meg, legyen egy személyes, saját gondolatokat megosztó felület, vagy inkább csináljak egy sematikus oldalt. Végül úgy döntöttem, hogy valaki azért követ, mert kíváncsi rám, úgyhogy a saját érzéseimet, gondolataimat, véleményemet tettem ki, ami nagyon pozitívan csapódott le, sok támogatást kaptam.
Ezután léptem ki az Instagramra. Ez azért nagyon érdekes, mert az a platform a látványról szól, arról, hogy minél szebb, esztétikusabb képeket tegyél fel. Ami nekem sokkal nehezebb volt. Egy-egy kép megszerkesztése rengeteg időt vett el, édesapám sokat segít benne. Én az Instán a sportosabb, nőiesebb vonalat viszem. Új aspektusból szeretném megmutatni, hogy látássérülten is lehet sportolni, vagy épp sminkelni.
Az emberek pedig szeretik a tartalmaimat, majdnem 70 ezren figyelik, mit töltök fel az internetre. Legjobban talán mégis akkor féltem, amikor a TikTokra léptem fel, de a követőim meglepően elfogadóak, érzékenyek és szókimondóak. Kicsit furcsa, de jóleső érzés, hogy példaképként tekintenek rám.
Ha már a példaképnél tartunk, számodra ki az?
Imádom Celine Diont, ő a kedvenc énekesnőm is. Olyan tartása van, olyan lelkiereje, amelyre mindig is felnéztem. Karrierje során soha egy botrányáról nem lehetett olvasni, ha valamit elkezd, akkor azt végigcsinálja. Ebben is követem. Én is tudom, hol vannak a határaim, de szeretem azokat feszegetni. Ezért is akartam elindulni egy fitneszversenyen is, végigcsináltam a kőkemény felkészülést és diétát is. De egyszer egy barátnőm megkérdezte tőlem, megéri-e éheztetni magam, hogy végül egy kis bikiniben álljak egy színpadon. Ekkor jöttem rá, hogy ez nem nekem való.
A család mekkora szerepet játszik az életedben?
Látássérültként elmondhatatlanul fontos, hogy milyen háttered van. Én szerencsésnek mondhatom magam, hiszen fantasztikus dolgokat tettek az otthonról hozott batyumba. A családom mindig szigorú volt velem. Ezt nem rossz értelemben kell érteni, hanem úgy, hogy nem hagyták, hogy elhagyjam magam. Figyelmeztettek, ha nem figyeltem magamra külsőleg, belsőleg egyaránt.
A szüleim részéről tudatos lépés volt, hogy látók közé járattak óvodába és iskolába is. Meg kellett tanulnom alkalmazkodni, ami nem mindig volt egyszerű. Érdekes, hogy a gyerekek nem kerültek, hanem sokszor a szülők nem hagyták, hogy a gyerekeik játsszanak, barátkozzanak velem. Az iskolában ’könnyebb’ helyzetem volt, hála annak, hogy egy csodálatos tanárnő kezei alá kerültünk. Ahogy egyre nagyobbak lettünk, úgy váltak egyre elfogadóbbá a társaim.
Hogy látod, később mennyire változott az elfogadás?
Úgy gondolom, hogy az emberekben lévő gátlásokat nem tudom lebontani, de tudok tenni azért, hogy javítsak rajta. Sokkal több érzékenyítésre lenne szükség, főleg a fiatal generációban. Volt egy előadássorozatom, a Fény árnyékában címmel, melyet imádtam. A saját életem példáján keresztül mutattam be, hogy milyen érzés látássérültként teljes életet élni. Megmutatni, hogy egy látássérültet is el lehet hívni randizni, ő is olyan, mint bármelyik vele egykorú. Ez érdekli a fiatalokat.
Egyszer egy előadásom előtt azt mondta a tanár, hogy öt percem van, különben nem fognak rám figyelni. Kiálltam eléjük, és öt percen belül síri csend lett a teremben, annyira érdekelte őket, amit mondtam. Egyébként sokszor tapasztalom, hogy sokan divatnak tekintik az elfogadást. Ezek az emberek a saját lelkiismeretüket akarják megnyugtatni azzal, hogy úgy csinálnak, mintha segítenének. De a legtöbbször ebből a segítésből hiányzik a szív.
Mit tanácsolsz annak, aki segíteni szeretne egy látássérültnek?
Elsősorban azt, hogy nyugodtan szólítsanak meg egy látássérült embert, hiszen mi nem látjuk, ha ránk néznek. Lehet, nem divat ma már megszólítani valakit, hiszen az életünket a virtuális térben töltjük, de nekünk szükségünk van arra, hogy szóljanak hozzánk, mi így vesszük fel a kontaktust.
Az emberek hajlamosak sztereotipizálni, ha egyszer egy látássérült azt mondta neki, hogy nincs szüksége segítségre, utána úgy gondolja, hogy másnak sincs. Ez nem így van. Lehet, hogy van olyan, akinek kellene a segítség, de ő nem mer, vagy nem akar odamenni. A látóknak kell hát kezdeményezni. Onnan már minden egyszerűbb.
Még nincs hozzászólás