"Szerencsés vagyok, hogy így alakult a sorsom"
Rátonyi Kriszta kamaszlányként az ágyból nézte a Balatoni Nyár című adást, és azt mondta az édesanyjának, na, ezt a műsort ő is szívesen vezetné. Néhány év múlva megtörtént a csoda, és Kriszta ott állt a reggeli adás kamerái előtt. Az interjúra smink nélkül érkezik a kávézóba, bájos, fiatal, és nagyon természetes. Amíg mi beszélgetünk, párja porszívót vásárol a közös otthonukba.
RIDIKÜL MAGAZIN Tavaly, az év végi céges bulin a Noé barátai producere kiemelte azt a fantasztikus sikert, hogy Rátonyi Kriszta megúszta az évet állatharapás nélkül. Tényleg ilyen veszélyes ez a műsorvezetői feladat?
RÁTONYI KRISZTA Mostanában óvatosabb vagyok. Hiszen nemcsak az derült ki róluk, hogy érdekesek, hanem az is, hogy képesek kárt okozni. Az ember nagyon sérülékeny, fegyelmezettnek kell lenni, vigyázni kell magunkra. Mindig is tiszteltem az állatokat, most sem félek tőlük. De valóban, jobb, ha távolságot tartok tőlük.
A vadállatoknak más a gondolkodásmódjuk, mint nekünk. Ősi ösztönök alapján működnek. Ha támadást éreznek, akkor vagy elmenekülnek, vagy ők is támadnak. Nem nagyon lehet megmagyarázni nekik, hogy bocsi, itt most tévéfelvétel készül. Ők a belső parancsaikra hallgatnak.
RM A korábbi sérüléseid a tapasztalatlanságodból eredtek?
RK A szüleim – édesapám és a nagymamám is – nagy kutyások voltak. Komoly fajtákkal foglalkoztak, schnauzerrel, boxerrel, német juhásszal. Innen örököltem a vonzalmamat, és megtanultam, hogyan kell közelíteni egy állathoz. De ez persze nem hasonlítható ahhoz az élményhez, mikor fel kell ülnöm egy elefánt hátára.
Etológiát sosem tanultam, de ahová csak eljutottam, mindig alaposan kikérdeztem a gondozókat, a tulajdonost vagy a gazdát. Ők ismerik az állataikat, nekik már van tapasztalatuk. Így megtanultam, hogy nem szabad a medve szemébe nézni, hogy a kis tigris játékból simán letépi a nadrágomat, és a farkasokhoz akkor szabad csak belépnem, ha előtte elfogad az alfahím, amit úgy jelez, hogy körbenyalja az arcomat.
RM Azért ez félelmetesen hangzik!
RK Igen, a hangmérnökünk szerint annyira dobogott a szívem, hogy már behallatszott a mikrofonba. De az állatgondozó szerint csak féljek, akkor nem csinálok semmi olyat, ami megsérthetné a farkasokat.
Mindezekkel együtt a Noé barátai csodálatos munka. Fantasztikus dolgokat ismerek meg, elképesztő helyeken járhatok. Tartottam a kezemben kéthetes fehér oroszlánt, láttam a Hortobágyon több száz lóból álló ménest robogni, átéltem a szirtisasok és idomárjuk együttműködését. Ezek legtöbbször nem ijesztő, hanem felemelő élmények.
RM Gondolom, a nyilvános szereplés már egyáltalán nem zavar, hiszen hatéves korod óta állsz közönség előtt.
RK A szüleim éppen akkor váltak, és édesanyám, aki óvónő és csodálatos pedagógus, úgy gondolta, jót fog tenni nekem, ha egy kicsit másra, valami újra terelődik a figyelmem. Beválasztottak az Operaházban A bolygó hollandi előadásába.
Kerényi Miklós Gábor rendezte a darabot, aki akkoriban az operák nyitányát is színpadra komponálta. Ennek a résznek én lettem a főszereplője. Anyukámat máig megborzongatja az emlék, hogy a fővárosi Operaházban felment a súlyos bársonyfüggöny, és talpig hófehér ruhában, komor és hatalmas díszletek között egy szál fejfényben ott állt az alig iskolás kislánya.
RM Innen indult a gyerekszínészi pályád...
RK Szerencsém volt, mert nagy és neves színészekkel, rendezőkkel dolgozhattam. Akkoriban – kamaszként – föl sem fogtam, micsoda nagy dolog ez. Rendszeresen jártam válogatásokra, sokszor be is kerültem egy-egy darabba. Ez hozta a Családi kör-sorozatot, ahol a főszereplő egyik lányát alakítottam.
Itt fedezett föl Takács Vera, aki a Képben vagyunk című ifjúsági műsorhoz keresett gyerek műsorvezetőket. Ettől kezdve kisebb-nagyobb kihagyásokkal párhuzamosan ment az életemben a műsorvezetés és a színház. Aztán egy ponton a színház kezdett kiszállni, a televízió meg azt mondta, itt vannak komolyabb feladatok is neked.
RM Szóval nem te döntöttél?
RK Valójában fogalmam sem volt, mit akarok az élettől. Volt is két év kihagyásom az érettségi után, ez idő alatt egy marketingügynökségnek dolgoztam. Aztán megcsörrent a telefon, hogy nem felejtettünk el, itt lesz ez az állatos műsor, jó lenne, ha eljönnél a castingra. Kiválasztottak, és akkor megjött hozzá az érzés is: itthon vagyok ebben a műfajban, igazán műsorvezetőként érzem jól magam.
RM Sosem izgulsz?
RK De igen, izgulok, mert jól kell csinálnom. Az a vezérelvem, hogy csak természetesen szabad dolgoznom, önmagamat kell adnom. A legrosszabb, ha a műsorvezető olyan figurát hoz, ami nem is ő. Azt nézni sem bírom, azonnal elkapcsolok.
RM Akkor nincs is példaképed?
RK Azért akadnak. Kamaszkori álmom teljesült be, mikor a Balatoni Nyár műsorvezetőjeként a korábban csak a képernyőről csodált Novodomszky Éva oldalán állhattam a nézők előtt. Azóta eltelt öt év, és a műsor negyedik szériáját vezettem, Éva az egyik legjobb barátnőm lett.
A másik, akit nagyon tisztelek, Gundel Takács Gábor. Fantasztikusan felkészült, hihetetlen az emlékezőtehetsége, mindig természetes. Csak akkor jöttem rá, milyen nehéz egy vetélkedő irányítása, mikor én is kipróbáltam.
Néhány évvel ezelőtt a Dal műsorvezetői stábjában kaptam lehetőséget. Nem tudom elmondani, milyen érzés, mikor felsorolják, hogy a műsor vezetői Novodomszky Éva, Gundel Takács Gábor és a backstage-ben Harsányi Levente és... én. Voltak pillanatok, mikor ültem otthon reggel nyolckor egy bögre kávéval a kezemben, és arra gondoltam: őrület. Elképesztően szerencsés vagyok, hogy így alakult a sorsom.
RM Nyilván te is sokat tettél ezért.
RK Mikor elindult a Noé barátai, akkor egy újságíró feltette a kérdést, milyen hatással van rám a hirtelen jött siker. Pedig dehogy volt váratlan, nem hirtelen jött, hanem sok-sok munka van mögötte, aminek ez az eredménye.
Nekem nem volt átlagos gyerekkorom, gyerekként is felnőtt életet éltem. Édesanyám az első pillanattól kezdve masszívan segített. A suli mellett jártunk forgatni, a gimiben magántanuló voltam, de azért igyekeztem az osztállyal tartani a tempót, pedig nem vettem részt az iskolai közösségben, nem tudtam délutánonként bandázni. Ráadásul mindez rengeteg csalódással jár.
Míg valaki életében csak néhányszor megy el állásinterjúra, addig a szereplőválogatások során nekem sokszor mondtak nemet, amit fel kellett dolgoznom. Furcsa, de nyomás alatt nem teljesítek jól, bár mostanra ezt is megtanultam kezelni.
Főleg a színész-castingoknál volt nehéz. Hogyan éljem bele magam valamilyen drámai helyzetbe, miközben a rendezőasszisztens a szendvicsét keresi? Nekem kellettek a fények, a hangulat, a sötét, a nézők, az ott áramló energia. A tévénél már más a helyzet. Ott elég a piros lámpa.
RM Kicsi korodtól belenőttél a helyzetbe, hogy figyel a kamera.
RK De most különösen jól érzem magam ebben az életformában, hiszen a párom operatőr. Gyakran együtt is dolgozunk, és ez is működik. Én nem hittem el, hogy lehet ennyire boldog, szenvedélyes, örömteli, inspiráló kapcsolatban létezni. Szakmailag is egyfajta izzásban élünk.
Óva intettek minket mindig attól, hogy szakmabelivel kezdjünk. Hát én megpróbáltam civilekkel is, de nem ment. A munkám bioritmusa nem egyeztethető össze egy olyan emberével, aki reggel nyolckor elmegy az irodába dolgozni. Én a Petőfi tévéből este 11-kor esem haza. A párom pedig tökéletesen érti, hogy mitől fáradtam el, és mennyei vacsorával vár.
RM Mitől érzed magad otthonosan a műsorokban?
RK A munkám során sokféle emberrel és tematikával találkozom. A robotikától kezdve a mezőgazdaságon át a fagylaltkészítésig rengeteg mindenről esik szó. Ezekre igyekszem felkészülni, de mikor azt kérdezi az interjúalany, mik lesznek a kérdések, mindig azt felelem: nem tudom. Én rá figyelek, azért vagyok ott, és amit éppen mond, az hozza a következő kérdést.
Akkor leszek igazán komfortos, ha elengedem a papírt. Felkészültem, a témának utánanéztem, de a műsor ott helyben születik. Az erős stressz, az élő adással járó adrenalin, a feltétlen koncentráció miatt másfél óra úgy pörög le, hogy észre sem veszem. Ebben azért el lehet fáradni, és néha kegyetlen is tud lenni.
Tavaly nyáron éppen a Balatoni Nyár forgatása közben haldoklott a nagyapám. Mindennap rettegtem, hogy megjön a hír, ami aztán meg is érkezett. És nekem aznap is ott kellett mosolyognom a kamerába.
RM Gondolom a családod nagyon büszke rád…
RK A család nálam bonyolult dolog. Édesapámnak és édesanyámnak is születtek gyerekei a korábbi házasságaikból, így mikor világra jöttem, már három testvérem volt. Aztán édesapám újranősült, és ott a feleség is hozott a kapcsolatba két, ma már felnőtt fiút. Őket is a bátyáimnak tekintem.
Mivel minden testvérem jóval idősebb nálam, már több unoka is van a családban, ami végképp összekovácsolta ezt a hatalmas kavalkádot. Nagy, boldog közösségben élünk, ami sok küzdelemmel jár, hiszen mindenki külön egyéniség, és mindenkinek megvan a maga nünüje. Egy válás sosem könnyű, de közben a lehető legjobban jöttünk ki belőle mindnyájan. A kis unokaöcsém már azt sem tudja, hány nagymamája van.
RM Mintha kicsit elmélázva emlegetnéd a gyerekeket, unokákat.
RK Ha öt évvel korábban beszélgetünk erről, azt mondom, harminc-harmincöt éves korom előtt biztosan nem tervezek családot. Azon vettem észre magam, hogy már sok éve felnőtt életet élek, egyedül tartom fönn magam, valahogy megváltozott a gondolkodásom. Bekopogott hozzám a gondolat, hogy fel vagyok készülve. Soha nem szoktam pontosan megtervezni a jövőmet. De talán nálam is eljött az idő... Így, három ponttal.
Még nincs hozzászólás