Szerencsés gének

2014. április 26. | Írta: Szabó G.László | 1 komment

– Így persze könnyű… édesanyja túl a nyolcvanon is remek formában van, nagymamája kilencven is elmúlt, amikor elment… a gének, legalábbis a hosszú élet titkát firtatva, meg tudják nyugtatni az embert.

Vándor Éva: Anyukám ugyanúgy néz ki, mint én. A nagymamám mindig tisztát evett, kóserül főzött, s ez valószínűleg hozzájárult az egészségéhez. Tartósítószert sosem használt, inni csak ünnepnap szokott, a lisztet megszitálta, vásárolni a piacra járt, csak ott vett csirkét, tyúkot, kacsát, disznóhúst soha nem evett, a marhát köszönte szépen, de nem kérte. Anyukám dettó. Így nőtt fel, így nevelték. Ő is tartotta magát, bár nyugodt szívvel megvette a mirelitkacsát. Aztán itt volt neki a két gyerek, a testvérem és én. De nyugdíjas kora óta már ő is a piacon vásárol. Apám nyolcvanöt múlt, de minden évben elmegy vidékre disznót vágni, mert azt nem hagyhatja ki. Egyébként ő is istenien tartja magát. Elkérték tőle a múltkor a személyijét, nem hitték el neki, hogy ingyen utazhat. Valamit akkor nyilván tőle is örököltem.

– Tehát nincsenek házi receptek a „konzerválást” illetően.

– De még holt-tengeri iszappakolás sem. A mértéktartás. Nálunk az vált be, és annak a híve vagyok én is.

– Torna, jóga, futás? Biztos van valami a háttérben, hetente legalább egyszer. Hogyan jutott volna akkor nemrég Zsótér Sándor eszébe, hogy önre ossza Ophélia szerepét?

– Nyilván semmi sincs magától. Kondiban kell tartani magam. Fontos, hogy az ember mit tornázik, mit ken magára, mit vesz fel. Ez kétségtelen. De annyit azért nem teszek magamért, amennyit tennem kellene. Vannak napok, amikor belenézek a tükörbe, és a Dunának tudnék menni. Más meg éppen akkor azt mondja: „De jól nézel ki!” Öltözhetnék persze én is úgy, mint egy magamfajta hatvanéves, és akkor tényleg úgy is néznék ki, csakhogy én erre nem vagyok hajlandó. Néha nem is tudom, hány éves vagyok, olyan sok fiatal vesz körül. Két vagy három olyan csapatban dolgozom most is, ahol ilyen partnereim vannak. Frissek, energikusak, bíznak magukban. Most jöttek ki a színművészetiről, és küzdenek. Ez is hihetetlen erővel tolja előre az embert.

– Játszik a József Attila Színházban, a HOPPart Társulatban, a Pinceszínházban, Miskolcon, Dunaújvárosban… mondhatnám: szana és szét.

– Havonta tizenöt estém biztos, hogy foglalt.

– S a maradék tizenöt miről szól?

Pihenni is szeretek, nemcsak nyüzsögni. Szabadon menni, tenni-venni. Szeretem érezni, hogy nem vagyok korlátozva semmiben. Sem a tetteimben, sem a gondolataimban. De én a férjemmel együtt vagyok szabad.

– Aki szintén színész: Harmath Imre.

– Együtt ücsörögni, együtt utazni, együtt megélni dolgokat. Ha ez megvan, jól vagyok. Meg a bizalom. Az is fontos. Önmagamban, a társaimban, a környezetemben. A legeslegjobban játszani szeretek és utazni. Shirley Valentine-ként színpadra menni, és a közönséggel együtt repülni. Koltai Róberttel a Balfácánban poénkodni. Miskolcon A sirály Arkagyinájaként vendégszerepelni. Nekem ez mind hatalmas élmény. Vagy idegen országokban, idegen emberek között nézelődni. Rissz-rossz angoltudásommal megértetni magamat, és új ismerősöket szerezni. A Grand Canyonba úgysem fogok eljutni, pedig nagyon vágyom, de Rómába, remélem, igen. Firenzét, Velencét bejártam, Szicíliában is voltam, de Róma még várat magára.

– Shakespeare-hős is van a családban. Olívia, a lánya. Vízkereszt, vagy amit akartok, avagy: táncosnő leszek, jobb, ha tudjátok.

– Bennem is van aggodalom, mint az anyukámban annak idején. Ő sem tudta, hogy örüljön vagy búsuljon, amikor felvettek a színművészetire. Féltett, hogy úristen, milyen élete lesz a lányának. Főleg, amikor későn mentem haza. Egyszerű kis polgárcsalád, neki ezt fel kellett dolgoznia. Sokáig mondogatta, hogy kellene azért egy tisztességes állás, valami komolyabb munka. Aztán, persze, örült a sikereimnek. Kipirultan, boldogan jön ma is, hogy jaj, de jó volt! De látom a szemén, hogy már a partnereimet keresi, mert gratulálni akar nekik. Galambos Erzsinek, Esztergályos Cilinek, Bodrogi Gyulának. Neki örökre a gyereke vagyok, és annak örül, hogy én ilyen nagy színészekkel játszom. Visszatérve Olíviára, a lányunkra: huszonhat éves. Három évig egyetemista volt, majd úgy döntött, hogy ő mégis inkább táncolni fog. Bízom benne, hogy így is lesz valahogy. Neki is be kell járnia a maga útját. Jót és rosszat egyszerre kell megtapasztalnunk, attól leszünk igazán gazdagok, nem a pénztől. Olívia nagyon jó úton van, és amit külön imádok benne: mer nagyokat álmodni.

– Miért, az édesanyja már nem?

– A fene tudja…! Én az összes boldogságom mellett örök bizonytalan maradok. Szeretem az életet. Ráneveltem magam, hogy ha semmi sincs, akkor is van egy út, ami járható. Eszerint élek, így gondolkodom. Hogy minden percnek van valami értelme.

Címkék: egészséges táplálkozás, anti-aging, gének és fiatalság, fiatalnak maradni, színészet , hopp-art, pinceszínház, józsef attila színház