Szerelemfutás

2023. február 14. | Írta: Balogh Zoltán

Először a lány rózsaszínű sapkája tűnt fel a fiúnak. Aztán az elbűvölő mosolya. Zalán csak a harmadik körben hitte el, hogy neki szól. Rágyorsított, ellépett a többiektől, így a következő 400 után egyedül érkezett a rekortán szélén gimnasztikázó atléta elé. Már nem volt kétsége: a város legszebb középtávfutója őt tünteti ki figyelmével.

Az edzője vigyorogva 3550 métert írt be a neve mellé a mindentudó spirálfüzetébe. Kellett néhány perc, amíg visszatért belé az élet; ivott egy kortyot, majd odavánszorgott a lányhoz.

– Futhatnál gyorsabban is – fricskázta meg köszönés helyett Eszter a hányingerrel küszködő, elgyötört srácot.
– Szórakozol? – préselte ki magából Zalán. – Majdnem belehaltam. Gyűlölöm a futást, csak azért nyomom, hogy hamarabb túl legyek rajta.

– Dühből, erőlködve nem lehet futni. Túl sok energiát használsz el. Ha akarod, a technikádon néhány edzéssel segíthetek, és talán még a futást is megszereted.
– Nincs az az isten! – vágta rá gondolkozás nélkül a fiú. – Már edzősködsz is?
– Még csak tanulom. Hallottam, neked már megvan a középfokú.
– Nem lesz hosszú életű a házasságunk, ha hétvégéken mindketten versenyeztetünk.
– Honnan veszed, hogy hozzád mennék? – nevetett nagyot Eszter.

Bemutatkozniuk nem kellett egymásnak, huszonévesen a város ismert sportolói közé tartoztak. A stílusjavító edzésnek álcázott randevúra vasárnap délelőtt a Nagyerdő zegzugos ösvényein került sor. Zalánt az előző napi verseny öt meccse leamortizálta, de a bemelegítő futás első percei után tudatosult benne, a legjobb formájában sem lenne sansza, hogy tartsa a tempót a lánnyal.

Úgy hitte, a tatamin szerzett ügyességének, jó tempóérzékének köszönhetően a futás technikájával sem lesz gondja. Nagyot tévedett. Eszter az okítás során próbált komoly maradni, de egy idő után nem bírta ki nevetés nélkül.

– Nem vagy könnyű eset, el sem tudom képzelni, hogy boldogulhatsz ilyen mozgáskoordinációval dzsúdósként – csóválta a fejét, miközben hosszú combjait nyújtotta, lazította a levezetésnél. – Sokba fog ez neked kerülni.
– Vacsora este a Levelesben? – kérdezte Zalán.
– Kezdésnek megteszi – mosolyodott el a lány.

A kerthelyiségben elfogyasztott estebéd emlékezetesre sikeredett. Zalán, észben tartva a lány másnap esedékes névnapját, zongorista barátja támogatásával elénekelte az Egy szál harangvirág című Szécsi Pál-dalt, zajos sikert aratva a vendégek körében. No, nem a hangja, sokkal inkább az igyekezete és a bátorsága miatt.

Hamar szárba szökkent a szerelmük, az edzések, versenyek mellett kevés idejük jutott egymásra, de a vasárnapot nem engedték, az csak a kettőjüké volt. A délelőtti futás után Zalán kis szobája volt a bázisuk, a fiú, hacsak tehette, kerülte Eszter családját.

A bemutatkozó vizitálás megadta az alaphangot. Zalán pechjére a lány özvegy anyjának bátyja, az ügyészségen dolgozó Emil is jelen volt. Ő képviselte a vádat, amikor Zalánék ügyét tárgyalták. Nem volt egy eget rengető balhé, a fiú két sporttársával kiosztott néhány pofont egy velük kötözködő társaságnak. Megúszták figyelmeztetéssel, de a priusz pecsétjét nem kerülhették el.

Ahogy belépett a házba, Emillel összeakadt a tekintetük. Mire levette a kabátját és a nappaliban átadta a virágcsokrot a ház asszonyának, már úgy néztek rá, mint egy sorozatgyilkosra. Esztert nem érdekelte Zalán korábbi ballépése, feltétel nélkül bízott benne. A kapcsolatuk egyre erősebb lett, egyedül a fiú futástechnikája nem fejlődött jottányit sem, nem is erőltették tovább az iskolázást.

Egy napsütéses őszi vasárnapon Zalán csöngetésére Eszter anyja nyitott ajtót, aggodalmas arccal közölte, a lánya nincs jól, ágyban fekszik, ma elmarad a futás. A ritka alkalmak egyikeként beinvitálta a fiút. Zalán, ahogy a sápadt, karikás szemű lányra nézett, megfordult a fejében, talán rövidesen szülők lesznek. Eszter erőtlenül nevetett a felvetésen, érezte, a gyengeségének más oka van.

A vizsgálatok sora után biztossá vált a diagnózis: leukémia, mégpedig a legagresszívabb fajtából. Eszter nyugodott meg először, amíg a környezete a sokk hatását próbálta feldolgozni, ő optimistán, a sportból hozott fegyelmezettségével készült a küzdelemre. Hősiesen állta a sugarazást, megbirkózott a kemoterápiával, a kihullott haja is kezdett visszanőni, úgy tűnt, nyerésre áll, amikor hirtelen elkezdett romlani az állapota.

Az orvosai széttárták a kezüket, a családot felkészítették a legrosszabbra. Zalán és Eszter anyjának kapcsolata fordulatot vett, a nő szemében a fiú már nem csoportos garázda volt, csak egy összetört szívű szerelmes, aki mindennap az ő imádott gyermeke ágyánál ül.

A lány elnevette magát, amikor a kórterem ablakán keresztül meglátta a fagylaltkehellyel futva közelítő Zalánt.

– Jó híreket kaptál? – nézett bizakodva a fiú az ágyban fekvő sápadt, de mosolygós Eszterre.
– Olyan hülyén futsz, hogy azt képtelenség komoly arccal nézni.
– Te mindent megtettél, úgy látszik, reménytelen eset vagyok.
– Az én vagyok, drága! – felelte belenyugvással a hangjában a lány.

Hallgattak, csak a fagylaltos kiskanál csendülése törte meg néha a csendet. Eszter két hete arra kérte a fiút, hagyják a kötelező lelkesítő szavakat, ne zúzzák porrá a köztük lévő őszinteséget. Zalán tiszteletben tartotta a kérést. Gyűlölte, amikor azt hallotta másoktól, ha szóba került Eszter, akarni, hinni kell, és akkor a legsúlyosabb betegség is legyőzhető. Ilyenkor az illető arcába üvöltötte volna: ember, miről beszélsz?! Soha nem látott keményebb harcost a lánynál, és most mégis itt fekszik lesoványodva, méltósággal tűrve a pokoli kínokat.

Miután lecsepegett az infúziós zacskó tartalma, és a nővér kihúzta a tűt a kanülből, a fiú segített felöltözni a lánynak. Nem volt semmilyen tiltás számukra, egy szabályt kivéve: ne hagyják el a klinika területét, ha baj van, kéznél legyen a segítség. 

Zalán óvatosan felemelte az ágyból szerelmét, hogy áttegye a kerekesszékbe, amikor a lány a fülébe súgta: – Ne engedj még el, tarts így egy kicsit, hadd öleljelek.
– Az idők végezetéig tartalak – válaszolta fiú.
– Az nekem már nincs olyan messze – felelte fátyolos hangon Eszter, közben erőtlen karjaival hosszan ölelte a válaszolni képtelen Zalánt.

A klinika parkjában tombolt a tavasz, pattantak az öreg tölgyfák rügyei. A kórterem steril, klimatizált rendjéből kiguruló lány lecsukta a szemeit, a Nap felé fordította az arcát, élvezte a sugarak simogatását. Zalán a megszokott helyüknél fékezte le a széket, aztán ahelyett, hogy leült volna, egy óvatos, de határozott mozdulattal felkapta a sikító lányt, őt az ölében tartva huppant le a kedvenc padjukra.

– Mit csinálsz, te bolond? – nézett rá széles mosollyal az arcán Eszter.
– Most én akarlak megölelni – húzta vigyázva magához a lányt, miközben átfogta a combját. Úgy ültek ott összebújva, mint a vasárnapi laza futásaik után a nagyerdei rönkpadon. A klinika parkjában arra járók egy része diszkréten másfelé nézett, de olyanok is akadtak, akik rájuk mosolyogtak.
– Szerinted milyen lett volna az életünk? – nézett Zalán szemébe a lány.
– Biztos, hogy ezt akarod? Fájni fog. Mindkettőnknek.
– Egy liter gyógyszer folyt belém, te meg bírod, láttalak már nemegyszer alaposan megtépázva.
– Elvennélek feleségül – kezdte a fiú, majd kis szünetet tartva folytatta. – Akár most is.
– Na ne! Mint egy szirupos, giccses, hülye filmben? A haldokló lány meg az egészségtől majd kicsattanó pasija? Kösz, nem! Engem nem kell sajnálni.
– Jól van. Ne keménykedj már!
– Emlékszel, amikor azt mondtad az első találkozásunkkor, hogy nem lesz hosszú a házasságunk, ha mindkettőnk hétvégéjét a tanítványaink viszik el?
– Persze! Jó poén volt, nem?
– Az, megnevettettél. Mindig megnevettetsz. De tudod, hogy akár másnap hozzád mentem volna? Egy barátnőm mesélt rólad, hozzád járt edzésre a fia. Csak azt hallottam, hogy Zalán bácsi így, Zalán bácsi úgy, meg hogy mennyire értesz a srácok nyelvén. Azt mondtam, ha csak a fele igaz, te leszel a férjem, a gyermekeim apja.
– Azt hittem, esélyem sincs nálad, csak szórakozol velem. Úgy voltam vele, túl szép vagy, hogy igazi legyél. Ott volt a balhé körülöttem, körülötted meg a sok atlétasrác. És ők még futni is tudtak – vigyorgott a fiú.

Egy óráig beszélgettek így összebújva, a lány tízpercenként megkérdezte Zalánt, bírja-e tartani az ölében, a fiú egy idő után komoly arccal azt válaszolta, itt az ideje, hogy a fogyókúráról beszéljenek. Nevettek, nem érdekelte őket, mi vár rájuk, olykor meg összezuhanva nagyokat hallgattak.

Zalán egy héten át mesélte Eszternek, milyen lehetett volna az életük, közben féltőn ölelte a lányt. Nem akarták a végtelent, nem jártak a fellegekben, csak egy kilencedik emeleti panelben, ahonnan látszik a Nagyerdő, a futópálya, ahonnan a fiú látja a lány rózsaszínű sapkáját, karcsú alakját, ahogy szélsebesen futja a köröket. Eszter, tudván, hogy Zalán ott áll az erkélyen, mindig visszaintegetett volna. Mindössze ennyit akartak az élettől, meg később egy kisfiút és egy kislányt.

A Nagyerdőn a futók, kocogók közül sokan ismerték Eszter és Zalán történetét. Amikor a fiú rózsaszínű sapkájában vasárnaponként feltűnt az erdei ösvényen, mosolyogva intettek felé. Zalán soha nem tudta, merre viszik a lábai, mintha egy láthatatlan, simogató fuvallat jelölte volna ki az útját.

Csak futott, lazán, könnyedén, stílusát még a profik is elismerték. Az erdei padnál mindig megállt néhány pillanatra. Ilyenkor az őt kísérő vattacukor-illatú szellő gyengéden az arcába fújt, jelezve, ne lazsáljon, szedje a lábait. A fiú elmosolyodott, és újra nekivágott.

Címkék: novella, balogh zoltán