Szeplők tánca
Neki is van kanapéja, méghozzá kettő! Az egyik Dyga Zsombor új filmjében, a Couch Surfben, a másik - na, az is tudna zokogni hosszasan! Főleg, hogy rövidre sikeredett házassága emlékéül megmentette, s magával vitte. Szeretni, megtartani tudni kell, akárcsak elengedni. Kerekes Vica most ebből is, abból is jól vizsgázott.
– Elbúcsúzni, elmenni, elválni, elhagyni… csupa el, el, el. Mennyi fájdalmat hordoznak ezek a szavak? Vagy minél tapasztaltabb, bölcsebb az ember, annál okosabban lép, annál kevesebbet szenved?
– Nincs erre egyértelmű válaszom. Nálam ez még tanulási folyamat. Már nem hiszek abban, hogy valami belénk van kódolva, s csak aszerint tudunk élni. Igenis, képesek vagyunk magunkat átformálni. Főleg, ha a talpon maradásunk a tét. Egyvalamiben nem változom: csak érzésből tudok színésznő lenni, és azokkal élvezem igazán a munkát, akik hasonlóképpen gondolkodnak, mint én. Bizonyos érzéseket azonban el kell tudni engedni. Nem halhatok bele, ha hosszabb ideig távol vagyok a szeretteimtől. Nemrég intenzív angol nyelvtanfolyamra utaztam San Franciscóba. Soha nem voltam még ilyen messze egyedül. Mindenki itt van benned, jön veled, nyugtattam magam, csak kibírsz öt hetet a családod nélkül! Kifejlesztettem magamban egy érzést, hogy ha rájuk gondolok, testemet-lelkemet elönti a melegség. Ezért nem fájt a hiányuk. Nagy utak vannak mögöttem. Fülektől, ahol felnőttem, már akkor elszakadtam, amikor Pozsonyba kerültem a színművészeti főiskolára. Aztán átköltöztem Budapestre, és most San Franciscóig jutottam. Én, aki tizenkét-tizenhárom éves koromig anyám kezét fogtam! Nagyon szerencsés vagyok a szüleimmel. Anyukám, miközben annyira szeretett, óriási önállóságra nevelt. Mindent én dönthettem el, én választhattam ki. Édesapámmal ugyanilyen szoros a kapcsolatom.
– Aki ugyanúgy ragaszkodott a saját édesanyjához, mint a lányához. Tudom, mesélte, hogy az édesapja először akkor jött látogatóba a szlovákiai Fülekről Budapestre, amikor az ön nagymamája már nem élt. Egyetlen éjszakára sem akarta magára hagyni őt.
– Mert az apukám tudta, hogy én boldogulok nélküle is, a nagymamám viszont nem.
– San Franciscóból hányszor telefonált haza, hogy hallja a szülei hangját?
– Nem hívtam őket. Nem tudom, mi ütött belém. Kellett a leszoktatás. Üzeneteket küldtünk egymásnak, de csak olyanokat, hogy „jól vagyok”, „mi is”. Volt is bennem lelkifurdalás, de túléltem. Nagy iskola volt ez is. Éreznem kellett, hogy itthonról távol vagyok, a mindenséghez viszont közel. És meg kellett tanulnom angolul.
– Egyáltalán nem tudott?
– Annyit, hogy ki vagyok, honnan jöttem, hol születtem. Itthoni kiejtéssel. Improvizálni és elmutogatni valamit, az viszont nagyon megy. Nagy szégyenként éltem meg, hogy nem beszélek angolul! Ha hosszú, idegen számot jelzett ki a telefonom, fel se vettem. Vagy kinyomtam. Vagy futottam Csabához, a férjemhez, hogy beszélj vele! Vagy eljátszottam, hogy halló, halló, nem hallom! Engem aztán hívhattak külföldi produkciókba, sosem értek utol.
– Akkor most új időszámítás vette kezdetét?
Azt hogy három fővárosban - Budapesten, Pozsonyban, Prágában - forgasson, ezt a pozíciót egyedül Kerekes Vicának sikerült kivívnia. Színpadon ritkán láthatja a közönség. Szabadságát csak úgy tudja megőrizni, ha nem kötődik társulatokhoz. Pályaudvarokon, repülőtereken nem nehéz összefutni vele, címlapfotóival szobákat lehetne kitapétázni. Tíz év, harminc játék- és tévéfilm. Füleki gimnazistaként egy ideig abban a hitben élt, hogy rendőrtiszti egyenruhában az igazságot fogja majd szolgálni, és nyomozónak készült. Nem így alakult az élete. Azóta viszont játszhatott már elítéltet is, legutóbb pedig, egy hatrészes szlovák televíziós sorozatban, rendőrfelügyelőt.
– Kinyílt előttem a világ. Szlovákul és csehül jól beszélek, ezért is hívnak olyan gyakran az ottani filmesek. Elmondhatatlan boldogság volt számomra, amikor San Franciscóban először raktam össze, hogy milyen kávét kérek, mert nem úgy volt, hogy választok egyet, hanem pontosan el kellett sorolnom, mit tegyenek bele. Diáklány voltam, sportos ruhában, farmerben, a hajam lófarokban, és tanultam. Megnyugtatóan sokat. Ha szlovákul vagy csehül beszélek, nincsenek bennem fékek. Egyszerűen létezem. Vagyok és beszélek. Az angollal csak most lett ilyen a viszonyom. De most is úgy érzem, hogy még nem tartok sehol. Kishitű vagyok. Erre is jó volt San Francisco.
– Egy kis önbizalom-tréningre?
– Igen. Kíváncsi voltam, hogyan állom meg a helyem egyedül. Megálltam. Feltaláltam magam. Első nap például elmentem hajsütőt venni. Nem nagy feladat, gondolhatja bárki. Itthon. De nem ott, ahol idegen az ember, s az egyik utca biztonságos, a másik életveszélyes. Kicsinosítottam magam, ragyogni akartam. Csak magas sarkút nem vettem fel, hogy ha futnom kell, érezzem az anyaföldet. Mindenki olyan fekete volt az utcán, hogy ilyet én még a tévében sem láttam. Lélegezz, Vica, ne lássák rajtad, hogy félsz, lüktetett a fülemben a belső hang. Három napomba telt, míg rájöttem, hogy másik irányba kell indulnom, ahol nyugodtabb a környék. Ez volt a tűzkeresztség. Utána már nem lepett meg semmi. Mindenkire mosolyogtam, aki rám köszönt. Dekoltázs elfelejtve, nekik már a szeplős arc és a vörös haj is egzotikusnak tűnt. De nem volt baj egyszer sem. Pszichológia. Mit tükrözöl a testtartásoddal.
– Mit?
– Hogy bátor vagy, nem izgulsz, s akkor nem történhet semmi rossz.
– Életének egy másik próbatételéhez is kellett bátorság. A válásán túltette már magát? Kilenc hónap házasság…
– …és hat év együttélés. Az esküvő a megkoronázása volt a kapcsolatunknak. Nagyon beteg voltam azon a napon. Torokgyulladás. Alig bírtam beszélni. Még koccintani sem tudtam. Akkora nagy áhítat volt az egész! Óriási boldogság. Ott állt mellettem a szeretett férfi. Utána napról napra rosszabb lett. De mi úgy váltunk el, hogy egymás vállán zokogtunk. Imádlak, mondtam én, szeretlek, mondta ő. És elengedtük egymást. Majd' megszakadt a szívem. Eddig soha nem éreztem ekkora fájdalmat, de közben azt is tudtam, menni kell tovább, az életnek nincs vége. És aznap, amikor ezt kimondtuk, jött az anyukám. Egy órával azután, hogy ott sírtam a szőnyegen, Csaba meg rám borulva. Nekem kellett elmondanom neki, hogy anya, vége! Elsőre fel sem fogta. „Úristen, feltettétek az új függönyöket?” – csodálkozott. Hogy az anyámtól mekkora lélekjelenlét kellett ehhez! Hogy nem esett Csabának a lányát védve! Fél napig beszélgettünk, majd másnap bepakoltam pár dolgot, és elmentünk. Húztuk a kis bőröndünket anyámmal egy új helyre. Sokáig senki nem hitte el a környezetünkben, hogy külön útra léptünk. A vég kezdetétől azon munkálkodtam, hogy ez a hét év tiszta maradjon köztünk. Hogy egyikünkben se támadjon harag. Én voltam az, aki előbb magában kereste a hibát, amitől ez az egész tönkrement.
– És megtalálta?
– Meg. Egy kapcsolatban nincs olyan, hogy mindent megkapok a másiktól. Valamilyen szinten kompromisszumot kell kötni magaddal. Nirvánát élni valakivel, olyan nincs. De azt a hét évet senki nem veheti el tőlem. Az gyönyörű volt. Arra építeni lehet. És éppen ezért erőt ad a jövőt illetően, hogy akkor még lehet új férjem. Nem halt meg bennem a remény, mert amit Csabával megéltünk, az táplálja bennem a hitet, hogy megéri várni, keresni. Vagyok én annyira kalandvágyó és bővérű, hogy azt mondjam, adhat még az élet sok mindent. A kanapét, azt vittem magammal az új lakásba. Arról nem tudtam lemondani. Minden másról igen. „Elmehetsz – mondta Csaba –, de akkor is itt maradsz az életemben.”
– Ez már olyan, mint egy hollywoodi film zárójelenete.
– Szentimentálisnak hat, de mi akkor is szeretjük egymást. Őrület, nem? Akkor miért, kérdezik sokan, miért váltatok el? Hát épp ezért, hogy ne gyűlöljük meg egymást.
Még nincs hozzászólás