Szentpéteri Csilla: Örök életigenlő vagyok
Filmzenéket ír és új lemezen dolgozik a zongoraművész.
Szentpéteri Csilla Magyarország egyik legnépszerűbb zongoraművésze. A makói születésű művész imádja a filmzenéket, lételeme az utazás, és sokat küzd a család és a karrier egyensúlyáért. Az elmúlt időszak – a pandémia miatt – az ő életét is megváltoztatta: új sportra talált, és barátságba került az idővel.
Megkerülhetetlen a kérdés, hiszen még mindig nem vagyunk túl rajta, te hogyan éled meg ezt a világjárvánnyal sújtott időszakot?
Regionális Príma-díj, sok izgalmas lemez, dinamikus koncertek, saját szerzemények gazdagítják munkásságát.
Jótékonysági akciók házigazdája, szervezője. Klasszikus és progresszív egyszerre, sokoldalú, kreatív művész, aki otthonosan mozog a különböző zenei műfajokban, hidat épített a klasszikus és mai zenék között.
Komolyzenei sikerei után 2000-ben új stílust teremtett Magyarországon, felépítette saját, senki máséhoz nem hasonlítható Zongorabolygóját. 2004-ben zenekart alapított.
Férjnél van, egy fiú édesanyja.
Mégis váratlanul érintett, amikor tavaly először megállt az élet. Nem szeretek rágörcsölni dolgokra, örök életigenlő típus vagyok, pozitív életfelfogással, de a bejelentés mellbe vágott.
Talán néhány napig voltam elkeseredve, főleg a lekötött itthoni és külföldi koncertek miatt, de aztán megnyugodtam.
Arra gondoltam, az a lényeg, hogy élünk. Egyébként sokszor állok harcban az idővel, mely most mégis a barátom lett.
Mindenre lett időd, amit elterveztél?
Á, dehogy! A kijárási tilalmat követően észrevettem, hogy egyszer csak elmúlt a hajnali gyomorgörcs, csökkent a stressz is. Elterveztem, hogy rengeteget gyakorolok, új lemezt írok, olvasok, filmeket nézek, sportolok, aztán valahogy felborult a bioritmus, s az ihlet is nehezebben jött. Bár azt elmondhatom, hogy az első feloldásig rengetegszer konyhatündérkedtem. Volt, hogy egy nap kétszer is főztem, főleg, ha meccsek voltak.
A félelem ellenére találtál örömöt ebben az időszakban?
Tavaszodott, és rádöbbentem, hogy évek óta nem vettem észre az évszakváltozásokat, most pedig végre erre is mód nyílt. Ez katarzist jelentett! És miután imádok autót vezetni, felfedeztem alaposabban Magyarországot. Rászoktam a nordic walkingra, és rendszeresen kirándultam. Élvezem, ha egyedül ücsöröghetek tereken, köveken, vízparton, vagy épp a Balaton közepén úszhatok.
A férjem és a fiam ilyen téren kevésbé aktív. Csaba kényelmesebb fajta, Kristóf pedig örült, hogy végre kipihentette a gimit. Én viszont hozzá vagyok szokva a rendszeres jövés-menéshez, így volt olyan, hogy reggel megfőztem, és azt mondtam: „na, helló fiúk, este jövök”. És bizony csuda helyeken jártam. Ilyenkor mintha ’kinőttek volna a szárnyaim’, éreztem az adrenalint, csak mentem előre, és átéltem a pillanatokat.
Amikor külföldön járunk, imádok kalandokat keresni, néha túlzottan is. Sokszor csak a pillanatokon múlik, hogy nem történik baj. Valahogy elvesznek a veszélycsakráim, csak szippantom magamba az élményeket, a szépséget, a katarzist. Most erről le kell(ett) mondanom.
Mi volt a legnehezebb?
A szüleimtől való távolságtartás. Apukámat fél éve nem láttam, anyukámat is csak kétszer. De a koncertek és az utazások hiányát is nehéz volt feldolgozni. Nekem fura szokásom, hogy egy-egy koncert után nem pakolom el a fellépőruhás bőröndöt, szem előtt marad, hogy a folytonosságot szimbolizáljon. Most is így van…
Az utazások élményei a művészetedet is befolyásolják?
Mindenképp! Például a Sirokkó, az Azúrkék, az Üveghajó, a Gringo, a Túl az Óperencián szerzeményeimet utazás inspirálta. A látvány szinte gyökeret ereszt, a hangok által pedig megszületik a mű. A kedvenc úti célok közé tartozik Róma, Sydney, New York, Provance, Toscana, s bármilyen fenséges hely ihletet ad. Ha olyankor lenne nálam hangszer, biztos, hogy már írnám is a zenét.
Mindig egyértelmű volt, hogy zongorista leszel?
Ó, nem! Számomra kérdés volt, hogy zenéljek vagy sportoljak. Anyukámnak egyértelmű volt, hogy muzsikus leszek. Aztán egy térdbaleset eldöntötte a kérdést. Tizenhárom éves voltam, amikor a szüleim elváltak, én apukámmal nőttem fel. Igen kemény ember, de imádom. Ő pedig azt szerette volna, hogy építészmérnök legyek. Bevallom, a rajztudásom megmaradt a pálcikaember szintjén, úgyhogy szerintem jobb, hogy a zongora mögé ültem. A családban egyébként mindenki racionális, csak én vagyok egy lázadó típusú, emocionális bomba.
Hogy érzed, sikerült a család–karrier-egyensúlyt megtartanod?
Azt gondolom, hogy nőként nagyon nehéz ezt a pályát százszázalékosan teljesíteni. Helytállni és egyensúlyt teremteni a karrier és a család között nem egyszerű. Épp a napokban mondtam a férjemnek, hogy ha lesz egy következő életem, kipróbálnám, milyen férfinak lenni. Nőként kihívás egyszerre ennyi szerepkört betölteni: családanya, művész, menedzser, szervező…Mondjuk például, hogy valami eszembe jut, jön az ihlet, gyakran megesik, de közben tudom, hogy mondjuk, meg kellene főzni hétvégére. Ilyenkor nem mondhatom azt a családnak, hogy „üres a hűtő, oldjátok meg”.
Sokszor jár a fejemben, hogy a család és a karrier mennyire komoly szervezést igényel. Persze, nem bánom, hogy így alakult, ráadásul nálam a mai napig Kristóf az első. Amikor kicsi volt, és épp próbáltunk itthon a zenekarral, és ő betotyogott, hogy játsszunk, akkor a zenészeket pihenni küldtem a kertbe, és mi játszottunk, amíg Kristóf akarta. Úgy érzem, az anyai szeretet minden cseppjét megkapta, s kapja folyamatosan.
Mennyire más az a Szentpéteri Csilla, mint az, aki húsz évvel ezelőtt berobbant a köztudatba?
Kezdetben nem mertem felvállalni önmagam teljes mértékben. Emiatt sokáig félreismertek az emberek. Bevallom, dühös is voltam sokáig, hogy olyan skatulyába tettek, amelyik nem én voltam. Lírai, romantikus zongoristát láttak bennem, mert a plakátokról egy göndör hajú babaarc nézett vissza, a koncerteken meg nagy dívás ruhákat aggattak rám a divattervezők. No, ez volt óriási hiba, mert ezeket nem is éreztem a magaménak.
Akik láttak a koncerteken, azt tapasztalták, hogy ennek a nőnek még a haja is porzik a dinamizmustól. Én mindig vagányul akartam kinézni, csak valahogy a külsőségekkel kevésbé foglalkoztam. Aztán jöttek a diákkoncertek, és miután az volt a célom, hogy megmaradjak számukra a zenéimmel, felvettem egy ’cool’ bőrdzsekit pólóval, skinny farmert, tűsarkút vagy csizmát, a zenésztársaim tornacipőben zúztak a gitárokon meg a dobokon, és végre kiszabadult belőlem a szabadságimádó musztáng. Közel húszezres diák rajongótáborunk lett.
Erre mondják, hogy jobb később, mint soha…
Például azt sem tudták sokáig, hogy a klasszikus szerzők műveit én írom át az első hangtól az utolsóig, én hangszerelem, én találom ki a stílusukat, azután jönnek a zenésztársaim, és hozzáteszik a saját improvizációjukat. 2003 óta számítógépekkel veszem magam körül, zenei programokkal dolgozom, imádok kalandozni a blues, a jazz, a rock, a latin zene birodalmában.
Számomra nincs különbség komoly- vagy könnyűzene között, egyetemes zene létezik, a lényeg a kvalitás, és hogy eljut-e a lélekhez vagy sem. Nagy elismerés, hogy a hangmérnökök a stúdiókban partnerként kezelnek.
Mersz tervezni erre az évre?
Nem egyszerű, de persze! Az idei év nagy terve egy saját szerzeményekből álló lemez énekesekkel. A másik pedig a filmzene. Régóta nagy vágyam, hogy kosztümös, dokumentum- vagy épp fantasyfilmekhez szerezzek zenét. Ősszel pedig szeretném, ha indulna a turné, és ha a sors is úgy akarja, év végén megtartjuk végre a 20 éves jubileumi koncertet.
Még nincs hozzászólás