Személyiségépítő a rácsok mögött
Szabó Anikó nem félt kockáztatni, pedig már feleség és anya volt, mégis nagyon komoly döntést hozott tizenöt évvel ezelőtt. Úgy döntött, hogy feladva televíziós karrierjét, női elítéltekkel foglalkozik. A kalocsai börtönben.
– A lakótelepen, ahol felnőttem, már gyerekként is mindig én jártam az időseknek bevásárolni, én hoztam el az óvodából az ismerősök gyermekeit – kezdi el történetét Anikó.
– Középiskolás koromban pedig olyan táborokba jelentkeztem, ahol idős emberekre kellett vigyázni, könnyíteni a mindennapjaikat, és programokat szervezni nekik.
A segíteni akaráson túl Anikót mindig is érdekelték azok a fajta emberek, akiket a társadalom elítél, megkülönböztet, kilök magából. Nem véletlen, hogy már felnőttként a kalocsai televízió szerkesztőjeként főként olyan embereket mutatott be, akikről általában negatív sztereotípiáink vannak.
– Nehéz társadalmi helyzetük miatt, ami akár következhetett a vallásukból, a szexuális irányultságukból vagy bármi másból – folytatja. – Úgy éreztem, hogy többet is tehetek a problémákra való figyelemfelhíváson túl, én a mindennapokban is segíteni akartam azokat, akiknek nincs más lehetőségük.
Emellett a kíváncsiság és az új kihívások keresése is a fegyintézeti munkához sodort.
Amikor otthon családjának is elárulta, hogy a tévét hátrahagyva elítéltekkel szeretne foglalkozni, senki sem próbálta erről lebeszélni.
– Valószínűleg tudták, hogy nem nagyon lenne értelme, mert ha én kitalálok valamit, azt tűzön-vízen át végigviszem. És azt is érezték a lelkesedésemből és a lendületemből, hogy én mennyire akarom ezt az egészet, hogy ez a munka nekem nagy örömet fog okozni.
Szerencsémre így is lett, a munkám pontosan olyan, ahogy azt elképzeltem. Reintegrációs tisztként az intézménybe kerülő fogvatartottak életútját kell végigkísérnem a bekerüléstől a szabadulásig, erősítenem kell a hozzátartozókkal való kapcsolattartást, illetve különböző kérelmek ügyintézését végzem.
Munkáját változatosnak és felelősségteljesnek tarja, ahol mindig új feladatokkal nézhet szembe.
– Mivel minden ember más és más, különféle háttérrel, gondolatokkal, életúttal rendelkezik, így minden fogvatartott más hozzáállást, megközelítést igényel.
Nincs két ugyanolyan eset, így nincs jól bevált módszer, séma sem. A feladatom, célom az, hogy az ide bekerülteket minél jobban megismerjem, felmérjem a helyzetüket, és segítsem őket. Persze ez nem mindig egyszerű.
A hozzánk bekerülők többsége gyakorta alulszocializált, analfabéta, rendkívül rossz társadalmi helyzetből való. Előbb a személyiségüket igyekszünk rendbe rakni, hogy tisztában legyenek magukkal, azzal hogy a társadalom, amelyben élnek, szabályokra, kötelezettségekre épül, és a tetteiknek következményei vannak.
Gyakran találkozunk olyanokkal, akiket gyerekkoruk óta a bűnözői életmód vesz körül. Ők például nem is tudják, hogy lehet másképp is élni. Nekem ebből a nagy lemaradásból kell felépítenem a személyiségüket.
Ezért is próbálkozunk sokféle dologgal, én például a drámapedagógia módszerét honosítottam meg a börtön falain belül, ami annyira sikeres volt, hogy színjátszó csoport is létrejött belőle.
Anikó a Kalocsai Fegyház és Börtön reintegrációs tisztjeként a kezdetektől fogva ugyanazon elv mentén végzi a munkáját. – Talán furcsán hangzik elsőre, de itt is azt teszem, amit a saját családomban: példát mutatok, jutalmazok, és ha kell, büntetek.
A pozitív megerősítés itt és otthon is fontos, ugyanúgy, mint a tettek következményeinek viselése. Azt hiszem, ezt a szemléletet átadtam a két lányomnak és a fiamnak is, akikkel harmóniában élünk, és akikkel mindig számíthatunk egymásra.
Még nincs hozzászólás