Szembenézni a fájdalmainkkal
A Kontraszt multimédiás kiállítás olyan, mint egy hatalmas sikoly ott, ahol a legtöbben némák. Ez az, amit bemutatkozásként fontosnak tartottak kiemelni az alkotók, akik mind kisvárdai fiatalok, és fiatalokhoz szólnak.
„A kiállítást maga az élet hozta létre" – mondja Százvai László lelkész a református egyház és a rendőrség közös család- és ifjúságmentő vállalkozásáról. Nyolc szobán vezetik végig a látogatót, mint egy labirintuson, minden szoba egy-egy téma – a családi erőszaktól a szenvedélybetegségeken vagy a váláson át az abortuszig –, olyan, mint egy életút, amit hanghatások, fények és képek kísérnek. A nyolcadik a csend szobája, ahol lehetőség van a gondolkodásra. A Kontraszt az ország sok városában bemutatkozott már, tizenhat-huszonöt évesekhez szól, osztályközösségek nézik meg, de sokan elhozzák a szüleiket is.
„Volt egy lány, aki megnézte a kiállítást, három hónapos terhes volt, senki sem tudta róla akkor még. Iszonyatos kínok között őrlődött, hogy mi lesz a gyerek sorsa, hogy megtartsa-e a babát. Hogyan fog az élete folytatódni? Vett egy mély levegőt, és elhozta a szüleit a kiállításra, és utána mondta el, hogy mi történt, akkor már túl a harmadik hónapon. A baba megszületett ebből a fura kapcsolatból, igaz, hogy az apa lelépett, de a lány a mai napig hálás azért, hogy a kiállítás segített dönteni. Nem úgy folytatódik az élete, ahogy tervezte, de esélyt adott a gyereknek az életre” – mesélte Százvai László a Ridikülnek.
A látogató, főleg, ha egy-egy témában érintett, szembesül a kudarcaival, a fájdalmaival, a bukásaival, és felidézheti a győzelmeit. Ahogy elindul szobáról szobára, óriási harc dúlhat a lelkében. „A Csillagpont fesztiválon volt egy férfi, pont a családi erőszak szoba után elkezdett törni, zúzni, mert akkor döbbent rá, hogy mit csinált. Mintha magát látta volna kívülről, és nagyon utálta, nem tudta elviselni. Ez a legnehezebb, amikor családon belül történik a bántalmazás. Az áldozatoknál is sokszor jóval később realizálódik, föl sem tudja dolgozni, mert mélyen eltemette magában a traumát.”
A csendszoba a kiállítás végén egyfajta zsilip, mielőtt visszamegy az ember a valóságba. Egy hely, ahol fel lehet dolgozni a látottakat. Ez a szoba a nagy sírások és beszélgetések helyszíne. A lelkész úr felidéz egy esetet: „Volt egy házaspár, 3 órát benn voltak, beszélgettek egymással,nem is írtak semmit a vendégkönyvbe. Majd később visszajöttek, és elmondták, hogy hét éve házasok, de őszintén most beszéltek először. Fogalmam sincs, melyik szoba indított el bennük valamit. De azt gondolom, óriási dolog ez.”
Még nincs hozzászólás