Szárny nélküli angyalok
Csillogó fények a szobában, beszélő állatok, dallamot suttogó szél, éjszaka érkező lények, szivárványkarika anya feje felett... Mesevilág? Gyermeki fantázia? Vagy ez volna a felnőttek számára láthatatlan valóság?
A spirituális gondolkodók szerint a kisgyermekek két-három éves korukig – a szerencsésebbek még tovább – kapcsolatban maradnak azzal a dimenzióval, ahonnan érkeztek. Még érzékelik az Egység biztonságát, és a magasabb szintről való bölcsességgel ’gondolkodnak’ a világról. Nem csak azt látják, amit látni illik vagy szabad, hanem mindent: az aurát, a fura fénytöréseket és más entitásokat is.
Sok édesanya észrevette már, hogy amikor a kiságy fölé hajol, a babája nem a szemébe néz, hanem a feje fölé, és nevetgélve gyönyörködik a látványban, ami mások számára láthatatlan. Ilyenkor – feltehetőleg – a sokszínű aurát látja, azután kapkod a kis kezével.
Kisgyermekek rajzain is megfigyelhető, hogy gyakrabban rajzolnak szivárványt, mint ahányszor láthattak. A szülők ilyenkor azt gondolják, talán az oviban tanulta a másik gyerektől, vagy egy mesefilmben látta, de az fel sem merül, hogy az aura színeit igyekszik papírra festeni, és nem a fénytörés okozta természeti jelenséget.
Ott repül egy angyal!
A legtörékenyebb, legsebezhetőbb lény az értelme nyiladozó korszakában lévő ember. Két-három éves koráig megtanul eligazodni egy ismeretlen világban, anyanyelvi szinten beszéli a nyelvet, tudja, kitől várhat biztonságot, szeretetet, támogatást, és azt is megtanulja, mit várnak ezért cserébe. Nagyon fontos tehát, hogyan reagálunk a kisgyermek olyan megjegyzéseire, amelyek egy számunkra ismeretlen vagy akár félelmetes valóságról számolnak be.
Edina (39) barátnőm mesélte, hogy a kisebbik lánya, Írisz gyakran megörvendeztette a különös kijelentéseivel. – Amikor sétálni viszem, mindig felhívom a figyelmét a szerintem izgalmas dolgokra – mondja. – Nézd csak, ott egy cica a kerítés tetején! Ott pedig egy feketerigó repül! Megmutatom a szép virágokat, zöldellő bokrokat.
Egyszer, miután udvariasan mosolyogva végignézte a repertoárt kutyából, macskából, bogárból, a feje fölé mutatott, és így szólt: odanézz, anya, egy angyal! Még nem volt hároméves akkor. Az is érdekes – folytatja Edina –, hogy mindkét lányom szépen megtanulta a lakáscímünket. Pontosan el tudták mondani, melyik városban, melyik utcában lakunk. Mégis, ha bárki megkérdezte őket, honnan jöttek, anélkül hogy megbeszélték volna, mindketten az égre mutattak, és azt mondták, onnan!
A legjobb pszichológus
Teri (32) így emlékszik vissza egy fontos beszélgetésre. – A házasságom megromlott, egyedül maradtam a kétéves Marcival. Nem találtam munkát, albérletbe kellett költöznünk, mert addig a férjem szüleinél laktunk. A barátnőm kölcsönadta egy hétre a nyaralóját, hogy egy kicsit kifújjuk magunkat, pihenjünk a fiammal.
Mindennap levittem a strandra, és igyekeztem mindent megadni neki, fagyit, pancsolást, homokozót, új játékokat. Marci boldog volt, önfeledten játszott a vízparton, én viszont minden pillanatban a gondjaimon agyaltam, persze közben úgy tettem, mintha nekem is nagyon jó kedvem lenne.
Épp tortát sütöttünk a homokozóban, amikor a 27 hónapos fiam egyszer csak a szemembe nézett, rám mosolygott, és azt mondta: „Anya, te most csak a napfényre gondolj.” Soha nem felejtem el a szavait, és ahogyan rám nézett. Mintha a szeméből is a nap sütött volna. Honnan jött belőle ez a nagy bölcsesség, empátia?
Abban a pillanatban mintha egy angyal érintett volna meg, rádöbbentem, hogy semmi okom az aggodalomra, hiszen ebben a pillanatban minden szép és tökéletes. Hogy holnap mi lesz, azon ráérek majd akkor tépelődni. De ez a mondat valahogy velem jött, és azóta minden napomat bearanyozta. Az életünk is szépen helyreállt. Márk már hatéves, van egy új apukája és egy kétéves kistesója.
Anyu miatt féltem tőlük
– Gyerekkoromban különös látomásaim, érzéseim voltak, melyekre ma is tisztán emlékszem – meséli Zsóka (34). – Ha egyedül maradtam a szobámban, úgy éreztem, állnak körülöttem, és figyelnek engem. Nem tudtam kivenni, hogy kik azok, férfiak-e vagy nők, felnőttek-e vagy gyerekek, de biztosan éreztem a jelenlétüket. Nem voltak félelmetesek, sem barátságosak, egyszerűen csak voltak.
Jött egy kabátos, kalapos ember is, ő kivehető formájú volt. Nem csinált semmit, csak álldogált az ágyam mellett, és komor arccal nézte, ahogy elalszom. Elmeséltem az anyukámnak, hogy szinte mindennap vannak a szobámban, ő pedig halálra rémült. Magához szorított, és azt mondta, csak képzelődöm. De hallottam, amint sírva mesélte apunak, hogy a gyereket pszichológushoz kell vinni, mert szellemeket lát.
Attól, hogy ő sírt és félt, én is rettegni kezdtem. Szörnyű volt látni, hogy az anyám, aki a totális biztonságot jelentette számomra, fél. Én is félni kezdtem ezektől a lényektől, pedig soha nem fenyegettek. Hároméves koromban elkezdtem bepisilni éjszakánként, és ez eltartott hatéves koromig. Gondolom, mert rettegtem elaludni, és nem mertem szólni a szüleimnek, hogy a lényektől félek, hiszen nem akartam felzaklatni őket
Kiválasztjuk a szüleinket
Egy megdöbbentő könyv került a kezembe nemrég. Carol Bowman: Visszatérés a mennyekből című írásában kisgyermekek mesélik el azokat az emlékeiket, amelyeket még ’lélekkorukból’ hoztak magukkal.
Carol Bowman kétgyermekes anya, és a saját gyermekei beszámolói indították a könyv megírására, melyben előző életbeli tapasztalatokról is olvashatunk, de arról is, hogyan választják ki ’ott fent’ a gyermekek későbbi szüleiket, milyen az a hely, ahonnan érkeztek, miként találkoztak rég halott rokonokkal, és az anyaméhben töltött időszakról is részletes beszámolót adnak, mégpedig maguk a gyerekek.
Az írónő szerint fontos, hogy a szülő ne határolja el magát a hasonló vallomásoktól, mert tapasztalatai szerint, ha a gyermek elmondhatja ezeket, megnyugszik, és többé nem is foglalkoztatják a földöntúli dolgok.
Pedig a szülő gyakran megrémül a gyermek transzcendens beszámolóitól, ezért, hogy óvja, azt mondja, ezek a dolgok nem léteznek, csak álmodtad, képzelted. És a gyerek megtanulja, hogy az ilyen dolgokról nem szabad beszélni, mert anyu csak ideges lesz vagy mérges, és aggódik.
És mivel arra is megtanítják, mi a fontos látnivaló a világban (nyilván csupán az, amit a szülő is lát), a különös érzékelési képessége is elsatnyul idővel. Mégis nagy a szülői felelősség, hogyan reagáljunk gyermekeink beszámolóira. Mert ha csak legyintünk, hogy képzelődik, ezzel azt üzenjük, nem vesszük őt komolyan, nem hiszünk neki. Ha viszont megijedünk, hogy mentálisan sérült, zavart, őt is megijesztjük, és elveszítjük a bizalmát.
De az sem jó, ha túlzottan erősítjük benne ezeket a képeket, akár valóságosak, akár fantáziák, és faggatni kezdjük, netán az ismerősök előtt produkáltatjuk. A legjobb megoldás talán, ha engedjük, hogy mindent elmeséljen, ami ki akar kívánkozni belőle, és nem minősítjük a ’történeteit’, viszont sok öleléssel és szerető szavakkal biztosítjuk arról, hogy hiszünk neki, mindig számíthat ránk, és vigyázunk rá, bármi történjék is.
Így segíthetsz a gyermekednek
- Ha olyasmiről számol be, amitől fél, állítsunk fel a szobájában egy közösen tákolt búvóhelyet, amely megvédi a szellemektől. Lehet ez egy kis sátor, de egy széktámlákra terített pokrócbaldachim is. Pakoljuk tele a kedvenc játékaival.
- Soha ne zavarjuk vissza éjjel az ágyába, ha azzal jön, hogy velünk akar aludni, mert megint fél a szobájában. Lehet, hogy csak a közelségünkre vágyik, de az is lehet, hogy valóban fél. Hamar elmúlik ez a korszak, néha lehetünk engedékenyek.
- Ha előző életbeli tapasztalatokról számol be, ne vonjuk kérdőre, és ne hazudtoljuk meg, de reinkarnációs hipnózisra se rángassuk el. Azzal segítünk neki, ha engedjük, hogy mindent kiadjon magából. Kérjük meg, rajzolja le az emlékeit, ezzel is oldódnak a feszültségei.
- Nagy boldogság lesz később visszalapozni azt a kis naplót, melyet gyermekeink bölcs mondásaival írtunk tele. Ráadásul ezek a bölcsességek időtállók, bármikor hasznukat vehetjük.
Még nincs hozzászólás