Szabad-e locsolni?
Gyerekkoromban talán egyszer, ha elmentem meglocsolni az utcában pár lányt. Magamnak való kisvárosi gyerek voltam, bandáztam ugyan a környékbeli kölykökkel, de nem jártam át hozzájuk – az utcán verődtünk össze olykor-olykor focizni, indiánost játszani, üveggolyót cserélgetni, viasszal őzlábnyomokat kiönteni a közeli erdőszélen.
De többnyire jól elvoltam a magam kis világában. A felnőttektől tartottam egy kicsit, a lányok pedig zavarba ejtettek. Idegen házakba becsöngetni, versikéket mondani, aztán még meg is locsolni az ott lakó kis copfost, szeplőskét – ez nem az én műfajom volt. Nem is nagyon értettem, mi ez a zavaros hagyomány.
A fejemben nem állt össze, hogy a „Zöld erdőben jártam / Kék ibolyát láttam / El akart hervadni” sorok ibolyáján nem egy konkrét virágot, hanem egy lányt kellene érteni. Ennél az egésznél sokkal jobban izgatott, hogy vajon megkapom-e a bringát, melyet – mint a szüleim mondták – majd a nyúl hoz.
Nyúl?! Miféle nyúl? Ideteker vele a boltból? Mindegy, az sem gond, ha nem ül fel rá, hanem tolja, csak hozza el szépen nekem…
Mintegy a háttérből figyeltem, hogyan is megy ez a locsolkodás. Mert anyámhoz és nagyanyámhoz bátran becsöngettek a közelünkben lakó két népes roma család fiú tagjai, Csuka, Cápa, Narancs, Csoki, Selejt és Pepi (az igazi nevüket nem tudtam, csak annyit, hogy Pepit és korán elhunyt ikertestvérét eredetileg Dzsoki, illetve Bobby néven akarták anyakönyveztetni, de mivel ezt akkoriban nem engedte a törvény, végül a család két kutyáját nevezték el így).
Színes tojást kaptak anyáméktól, amit előző nap festettünk, és az arcukon látszott, hogy egy kis aprónak jobban örültek volna. De az nekem sem nagyon jutott; a szüleim gyári melósok voltak, szerényen éltünk.
Igazából ezt a tojásfestést sem értettem. Hisz a tojás ugyanolyan ízű maradt, mint a festetlenek. Ráadásul akkoriban a nem túl jó minőségű festék nemegyszer még nyomot, foltokat is hagyott a tojásfehérjén.
Hosszú éveknek kellett eltelnie, mire tudatosult bennem, milyen pikáns háttérjelentések lapulnak meg itt. A lányok, akiket meg kell öntözni. És akik tojást adnak a fiúknak, mert fontos, hogy a fiúknak jó tojásaik legyenek. Hm.
És hát az erdő, ahol bolyong az ember, amelyből nem lát ki, és sokszor azt sem tudja, jó irányba indult-e – bolyong, és kutat a tekintetével, hátha meglát egy virágot, amelyik megtetszik neki.
De nem elég leszakítani, öntözni is kell, mert a szerelmi kapcsolat valami élő dolog, ami könnyen elhervadhat, ha nem tartja életben, lüktetésben az ember. A kapcsolataink kertészei vagyunk. És hát akad köztünk olyan is, aki az erdőből sem jut ki soha.
Csak egyvalamit nem értek még ma sem ebben az egészben. A nyúl szerepét. De nem baj, hisz végül is hozott nekem biciklit.
Még nincs hozzászólás