Szabad-e locsolni?
Alsó tagozatos voltam és szerelmes. Minden évben. Minden évben másba. Nem azért, mert már nyolc-tíz évesen is egy felületes, csapongó rihonya voltam, hanem mert az élet értelmét kerestem.
„Az életnek akkor van értelme, ha nem hiányzik a szerelem belőle, máskülönben csupa szenvedés, félelem és bizonytalanság. Az ember sarkig kitárja lelke ablakait, és hagyja, hogy beáradjon mindaz, amit a nap, az óra, a pillanat hoz.”
Ezt egyébként egy pszichológus író, Peter Lauster fogalmazta meg, de én már alsós koromban is így gondoltam. Hát fáradhatatlanul kerestem az élet értelmét. És közelgett a húsvét.
A lakótelepen akkoriban az volt a szokás, hogy a fiúk elindultak a tizedik felé, és minden lakásba becsengettek, van-e ott locsolni való lány. Ha volt, akkor locsoltak. Ha nem volt, akkor volt felnőtt néni, kedves nagyi, és locsoltak. Az ügylet végén pedig zsákmányoltak. Csokitojást, csokinyuszit és egy kis pénzt. Tíz forintot, húszat.
Az én havi zsebpénzem, amiből a hónap első napjaiban párizsis zsömlét vettem a büfében, húsz forint volt. Futotta belőle köves gyűrűre még, amit a sarki trafikban árultak, és illatos radírra.
A tojást és az adományt édesapám állította össze az ünnep hajnalán legalább tíz adagban. Igazi főtt tojás volt, amire én filctollal mintákat rajzoltam, és adagonként négy darab ötforintos ezüstpapírba csomagolva, kis csücsökkel a tetején. Nagyon szép volt, én is szerettem volna belőle, de apa azt mondta, ez csak a locsolóknak jár.
Tíz locsolót nem vártam, én csak egyet vártam. Az összes tojást odaadtam volna neki, és minden pénzes batyut, hogy gazdag legyen, és megkérhesse a kezem.
Jöttek a locsolók sorban. Olyan fiúcskák, akiket sose láttam a környéken sem.
De ő nem jött.
Dél is elmúlt, amikor utoljára csöngettek. Nagyot dobbant a szívem. Biztosan nem ő az, ha ennyire várom, gondoltam. Pedig ő volt. Csakhogy az adomány addigra elfogyott. Álltam az ajtóban, rá sem mertem nézni, csak hallgattam, hogy kék ibolya…, szabad-e locsolni. Bólintottam. Locsolt. Aztán álltunk tovább. Nem tudtam megmoccanni, nem tudtam, mit is kéne csinálnom, megkéri-e a kezem azonnal, vagy mindjárt ellovagol, nem látom többé.
Apám ott termett, és a kezembe nyomott egy hatalmas, piros csokitojást, amit egyébként nekem tojt a nyuszi, meg egy pénzes batyut. Átadtam. Megköszönte. Elment.
Repkedtem a boldogságtól, és sírdogáltam a bánattól. Hiszen eljött, itt volt, tehát szeret. Aztán elment, itt hagyott, nem szeret.
Másnap reszketve mentem az iskolába. Még nem tudtam, a szerelem vagy a bánat kínoz-e annyira. Ott állt a terem közepén. Négy fiúnak mesélte, hogy ötvenhét lányt és hat rokont meglocsolt, a sok pénzen most takarékbélyeget vesz, hogy nyárra meglegyen a bicikli.
És rám sem nézett.
A gyáva.
Lehetetlen szeretni, ha valaki elfödi szívét és lelkét, bezárkózik és biztonságra törekszik. Ezt is Peter Lauster írta, nem én.
Még nincs hozzászólás