Sorsunkat ugyanúgy örököljük, mint a szemünk színét
Azt már mindannyian tudjuk, hogy génjeik teremtenek meg minket. Fogantatásunk pillanatában alkatunk, orrunk formája, szemünk, hajunk színe, temperamentumunk, képességeink jelentős részben DNS-kódunkba vésődik.
De ennél sokkal több mindent öröklünk. Nem csupán tulajdonságainkat, megjelenésünket, képességeinket. Ma már bizonyított tény, hogy az, ami az egyik generációval történik, hatással lesz a következő generációkra, a gyerekekre, unokákra, dédunokákra.
Mindez bonyolult mechanizmusokon keresztül történik. Benne van a viselkedési mintázatoknak, az érzelmi reakcióknak az átörökítése, benne van az, hogy mennyire képes egy család biztonságosan vagy bizonytalanul kötődni és kötődéseket kialakítani. Benne vannak az ősök traumái, az ő hajdan megélt sorsuk is.
Súlyos örökségeink
Ki vagyok? Milyen vagyok? Honnan jöttem? Ezek a kérdések kamaszkorában kezdik érdekelni az embert. Akkor azonban még eszébe sem jut, hogy sorsában, vonásaiban, félelmeiben és ambícióiban családja generációi is jelen vannak. Legfeljebb édesanyjával hasonlítja össze magát, ha lány. Édesapjával, ha fiú.
Egy darabig éppen olyan akar lenni, mint a szülei. Ha kislány, édesanyja cipőjében billeg, és a gesztusait utánozza. Játék csavarhúzóval játszik, fúr, farag, ha fiú. Aztán kezdi magát megkülönböztetni, és elhatározza, hogy ő nem lesz olyan, mint a szülei.
Elkezd leválni, magát kortársaihoz mérni, hozzájuk vonzódni. S egész élete során, a gyerekkortól az aggkorig biztos benne, hogy ő egyszeri és megismételhetetlenül egyedi. S ez így van valóban. Hiszen ő ősei génjeinek egyedi és sajátos kombinációja.
Agysejtjeit éppen úgy, mint a haját vagy a szeme színét, biológiai tényezők határozzák meg. Azonban az arc formájától, a haj színétől eltérően az agy olyan sokkal bonyolultabb testi szervünk, ahol a működés lényege az a rendkívül összetett hálózat, amely az idegsejtjeink között létrejön.
Ráadásul az érzékelés, gondolkodás és más nagyon magasrendű, az agyi működéssel kapcsolatos funkciók emberi kapcsolatok által fejlődnek. Egy göndör kislány haja akkor is göndör lesz, ha örökbe adják, de egy jó zenei készségekkel bíró gyerek csak megfelelő körülmények között válik világhírű muzsikussá.
Tehát sok minden játszik abban szerepet, hogy hogyan befolyásolják az előző generációk a következő generációk életét, de nem kérdés hogy befolyásolják. Szüleink, nagyszüleink, soha nem látott őseink tapasztalatai, élményei, félelmei és szenvedései súlyos örökségként nehezednek sorsunk alakulására.
Traumák
A legújabb kutatások szerint a feldolgozatlan traumák generációról generációra adódnak tovább. Nem ismerjük a pontos mechanizmust, de az biztosnak látszik, hogy a szüleink, nagyszüleink, vagy az ő szüleik által átélt traumák az utódokban sokféle lelki gubancot, testi panaszt, olykor betegséget vagy életvezetési problémákat okoznak.
A huszadik század a történelem egyik legrettenetesebb százada volt. Világégések, forradalmak, diktatúrák követték egymást. A társadalomnak szinte minden rétege kisebb-nagyobb tragédiák sorozatát élte át. Egyáltalán nem lehet csodálkozni azon, hogy háborúk, börtönök, koncentrációs táborok poklait átélt emberek gyerekei, sőt, sajnos unokái is őrzik génjeikben az általuk ismeretlen borzalmakat.
Minderről a szülők, nagyszülők maguk is tehetnek, hiszen nem tudták, nem tudják, hogy a traumákat fel kell dolgozni. Pedig ha szakember segítségével újra átéljük, majd elengedjük a traumákat, utódainkat megkíméljük attól, hogy örököljék a sorsunkat.
A második világháború után gyakori jelenség volt, hogy a zsidó családok titkolták származásukat, és traumatikus élményeikről, szeretteik veszélyeztetettségéről, meghurcoltatásáról, sok esetben pedig elvesztéséről nem beszéltek még családon belül utódaiknak sem.
Az ilyen családok unokáinál megfigyelhető volt, hogy ez a hallgatás még inkább megnehezítette az amúgy is elsöprő erejű traumák feldolgozását, még generációkkal később is. Ezek az unokák és dédunokák nagy számban szenvedtek, szenvednek olyan pszichés problémáktól, amelyek előtt értetlenül áll a család.
Hogyan lehet ez?
A szülők által hordozott traumák tudattalanul adódnak tovább és épülnek be a gyermekek lelki világába, akiknél ezek ugyanolyan mértékű komplikációkat okozhatnak életük bármely szakaszában, mint ahogy szüleik esetében is okoztak.
Már magzati tapasztalataink is hatással vannak a jövőnkre Egy traumatizált szülőnek a gyereke másfajta idegrendszeri működéssel látja meg a napvilágot. Hiszen egy stresszelő anyukának a pocakjában máshogy fejlődik a gyermeknek az agya.
Már amikor megszületik, hendikeppel érkezik ide. És kihez érkezik? Egy traumatizált anyához, vagy szülőpárhoz, akik nem tudnak megfelelő biztonságot adni neki.
Márpedig az idegrendszer kizárólag biztonságos légkörben tud optimálisan fejlődni. A biztonság a bizalom, az elengedhetetlen a testi idegrendszeri fejlődéshez.
A gyereket lehet bizonytalan légkörben is nevelni, egy idő után meglesz az idegrendszeri és személyiségbeli lenyomata ennek a bizonytalanságnak. Mondta el Orvos-Tóth Noémi pszichológus, a nagy sikerű Örökölt sors című könyv szerzője.
Erre állatokkal végzett kísérletek is bizonyítékul szolgálnak. Kutatók például életük első két hetében elválasztottak anyjuktól egereket, melyek a depresszió tüneteit produkálták.
A meglepő ebben az, hogy utána utódaik is depressziós tüneteket produkáltak, holott őket nem választották el felmenőiktől. A tudósok magyarázata szerint az anyától való izoláció olyan traumatikus élmény, amely bizonyos gének aktiválódásának elmaradását okozza.
Mivel ezeknél az egereknél ezeknek a géneknek az aktiválódása sosem történt meg, ezért nem is rendelkeztek élménnyel róla, így képtelenek voltak úgy nevelni utódaikat, hogy náluk megtörténjen az aktivizálódás.
Üzenettel érkezünk a világra
Eric Berne a világhírű amerikai pszichológus az ősök hatását terápiáiban mindig a következő kérdéssel tudakolta meg: „Milyen életet éltek a nagyszüleid?” A kapott válaszokat négy fő típusba sorolta.
Az első csoportba tartoznak azok a nyertes típusú emberek, akik magától értetődően kijelentettek valamit a nagyszüleikről, amelyből kiderült, hogy ők büszkék rájuk. Például ezt mondták: „Az én dédanyám 98 éves koráig élt, és mindvégig megőrizte szelleme frissességét”.
Vagy: „A nagymamám csodálatos háziasszony volt”. Vagy: „A nagyapám kilencvennyolc évet élt, egyetlen foga sem hiányzott, és nem volt egyetlen ősz hajszála sem.” Ebből világosan kitűnik, hogy a beszélő őket szeretné követni, és erre alapozza sorskönyvét. Az ilyen emberek engedélyt kaptak őseiktől arra, hogy ők is sikeres, hosszú életet éljenek.
A második csoportba a vesztesek tartoznak. A vesztes ezzel szemben azt mondja: „A nagymamám kemény, szorgos és eszes asszony volt, bár vénségére szenilis lett”. Vagy: „Anyám örökké azzal dicsekedett, hogy a mi családunkban mindenki hosszú éltet élt, de ugyan minek, hiszen egész életükben szegények voltak, minden vállalkozásába belebuktak.
Az ilyen esetekben a korai programozás úgy hangzott: Ne törd magad, fiam, a mi családunkban mindenki szegény volt, nekünk nincsen üzleti érzékünk.”
A harmadik csoportba tartozók ezt mondják: „A nagyapám uralkodott a nagyanyámon”. Vagy: „A nagyapám egy nyámnyila idegroncs volt, akit mindenki csak félrelökdösött” – az effajta ’neurotikus’ válaszokat a pszichoanalitikusok gyakran úgy értelmezik, mint a szülők túlszárnyalására irányuló gyermeki vágyat. Írja Berne.
A negyedik csoportba a személyes élmények alapján kialakított vélemények állnak. Ezek az unokák és nagyszülők közötti tényleges tranzakciókból erednek, és nagyban befolyásolják az unoka sorskönyvének alakulását.
A klinikai tapasztalat tanúsága szerint a nagyszülőket mágikus bámulat vagy rémült rettegés övezi, a szülőket pedig csupán csodálat vagy félelem. A bámulat és a rettegés élménye döntő módon meghatározza a gyermek világát a sorskönyvi tervezésének korai szakaszában.
Életkorunkat is örököljük?
A mi családunkban – mondta el egy korábbi riportomban egy fiatalasszony – anyai ágon valahogy túl sok volt a fiatalkorban bekövetkezett, hirtelen halál. Én tizenkilenc éves koromban maradtam egyedül az édesapámmal. Azt a napot soha nem fogom elfelejteni.
Hetvenhárom éves nagymamám rosszul lett. Anyukám elszaladt orvosért, de a fél utat sem tette meg, összeesett. A hatágyas kórteremben egymás mellett feküdtek anya és lánya. Az én nagyim végignézte, hogy az akkor negyvennégy éves lányának a szemét lefogják, és az ágyán kicserélik az ágyneműt. Másnap reggel elment ő is anyukám után.
Amikor idősebb lettem, elmentem szülőfalum katolikus templomába, és megnéztem az anyai családomról vezetett születési és halotti anyakönyvi bejegyzéseket. Ebből kiderült, hogy felmenőim közül sokan nem érték meg az ötvenedik évüket. Azóta rettegek. Attól félek folyton, hogy nem élek majd sokáig, hogy az életkor ugyanúgy örökölhető, akár az anyajegy.
Ez persze nem ilyen egyszerű. Lehetetlenség előre megjósolni egy újszülötről, hogy meddig fog élni, milyen betegségben fog meghalni, hogyan tanul majd az iskolában, milyen foglalkozást választ, kibe fog beleszeretni. A sors semmiféle tudományos módszerrel előre nem leírható.
Ugyanakkor az is tény, hogy életünk tervrajzát őseinktől örököljük. Ha szüleink, nagyszüleink magas kort értek meg, nekünk és gyerekeinknek is esélyük van erre. Ha azonban bizonyos betegségben haltak meg, sajnos az erre való hajlamot is örökölhetjük.
Ha azonban egészségesen élünk, eleget mozgunk, okosan táplálkozunk, és persze, ha szüleink olyan betegégben haltak meg, melyek később gyógyíthatóakká válnak, esélyünk az övéiknél hosszabb életre javul. A genetikusok ma úgy gondolják, hogy a test nem a használattól kopik, hanem genetikailag úgy van programozva, hogy csak korlátozott ideig, körülbelül száz évig tartson.
A sejtek kromoszómáinak végein ugyanis speciális DNS-szakaszok találhatók, amelyek nélkülözhetetlenek a kromoszómák fennmaradásához. Ezek az úgynevezett telomérák minden egyes sejtosztódás során rövidülnek, ez az öregedés egyik legelfogadottabb magyarázata.
A sejtek „élettartama” végén bekövetkezik a programozott sejthalál, ami egy nagyon pontos genetikai program szerint lezajló forgatókönyv. Vannak tehát az életkor tekintetében az emberi fajra jellemző genetikai adottságok, de van ezen belül az egyénekre jellemző, saját öröklött génkészletük által programozott, várható élettartam.
Szexualitásunk is génjeinkben van megírva
Gábor 42 éves, háromszor elvált, és most ismét válni készül, mert szerinte a feleség frigid, és szinte soha sem szerelmeskednek. Maximum négyszer egy héten. Timi, Gábor felesége viszont úgy érzi, hogy férjével állandóan szeretkeznie kell. Legalább négyszer hetente.
Gábor tudja magáról, hogy ’szereti a nőket’ , s ezt azzal magyarázza, hogy édesapja, sőt a nagyapja is ilyen volt. Apám – mondja büszkén – még hetvenéves kora után is megfordult minden csinos nő után. Timi emlékei édesanyja szexualitásáról ezzel tökéletesen ellentétesek.
Anyám mindig azt mondta nekem kamaszkoromban – vallotta be egy beszélgetésünk során – hogy percig se gondoljam, hogy az olyan jó. Nagyon félt, hogy én is úgy járok, mint az ő nagymamája, aki lányanyaként kellett, hogy megszülje őt. Ez akkoriban nagy szégyennek számított.
Vagyis Timi és a férje, Gábor egészen más ’szexuális programozással’ indult el az életbe. A szexualitás rendkívül összetett, a környezet, a neveltetés és a hagyományok által is erősen befolyásolt, a bonyolult ideg- és hormonális rendszer által szabályozott viselkedés.
Nyilvánvalóan öröklött különbségek vannak a nők és a férfiak között. Ez természetes. A férfiakat öröklött génjeik minél több utód létrehozására sarkallják, ezért hűtlenebbek és a fiatalabb nők iránt vonzódnak, míg a nők az utódok felnevelése szempontjából megbízható, idősebb partnert keresik, és inkább monogámok.
De az is tény, hogy a libidó és a szexuális irányultság viszonylag változatlan része a személyiségünknek. Bizonyos összefüggéseket találtak a kutatók a szorongásra hajlamosító génváltozatok megléte és a libidó foka között.
Egyforma illatuk van
A genetikai sajátosságokat, illetve azt, hogy az életben mi írható az öröklés és mi a környezet számlájára, leggyakrabban egypetéjű ikrek vizsgálatával szokták kutatni. Egypetéjű iker ismerőseim, a 48 esztendős Zsuzsi és Marika annyira hasonlítanak egymásra, hogy első látásra nehéz megkülönböztetni őket.
Egyformán nő a hajuk, a foguk, egy időben vették ki a mandulájukat, nagyon fiatalon, egyszerre kezdtek el őszülni. Az iskolában egyformák voltak az eredményeik, ugyanazokat a tárgyakat, ételeket szerették. Egy szomorú film közben a mai napig is ugyanabban a pillanatban kezdenek el sírni, ugyanaz az a kifejezés ül ki az arcukra.
Ha egyikük orvosa azt mondja, hogy jó lenne elmennie egy vizsgálatra, és nem ér rá, a testvére megy el helyette. Zsuzsi és Marika csak többes szám első személyben gondolkodnak. Ugyanazt a sportot választották. Amikor egymás ellen kellett versenyezniük, hol egyikük, hol másikuk győzött. Mert Zsuzsi egy csöppet erősebb, Marika viszont kitartóbb. Ha Zsuzsi boldogtalan, Marika is az.
Pedig az életünk egészen különbözően alakult. Zsuzsi külföldön ment férjhez, ott is él. Két méhen kívüli terhessége volt, és nem született gyerek. Marikának ellenben két egészséges, gyönyörű gyereke van. Zsuzsi azt mondja, olyanok neki, mintha ő szülte volna őket.
És a gyerekek is azt mondják, Zsuzsi illata pontosan olyan, mint az anyjuké. Zsuzsi szerint nehéz az egypetéjű ikreknek, mert nem csak a saját életüket élik, nem csak a saját érzéseiket érzik, de a másikét is. Pedig néha egyetlen élet is elég nehéz.
Családállítás
Gyakran előfordul, hogy egy-egy család későbbi leszármazottainak életében hasonló, vagy ugyanazon események következnek be. A morfogenetikus mező magyarázói szerint a természet törvényei állandó ismétlődésekből állnak.
A mező önmagában nem tudja a keletkező „hibákat kijavítani”, a rendet helyreállítani, ezért egy új, kívülről jövő impulzusra, szellemi erőre van szüksége. Ezen az elméleti alapon működik Hellinger magyarázatában a családfelállítás.
Hasonló elveket vallott Gusztav Jung, a híres analitikus pszichológus, aki szerint létezik a kollektív tudattalan, a psziché azon tartománya, ahol az emberiség elfeledett közös élményeit tároljuk.
Még nincs hozzászólás