Senior táncklubban jártunk

2014. december 5. | Írta: Gyürke Kata

Akinek megmarad a szükséglete a táncra, a lelkében mindig fiatal lesz - fogalmazott a tánctanárnő. A slowfox gyakorlása után a klub tagjai szívesen meséltek arról, mi vitte le őket a táncterembe.

Bánkuti Ágnes táncpedagógus, a Casablanca Táncklub alapítója tizenöt éve az elsők között kezdett el a senior korosztálynak is társastáncot tanítani. Először tartott attól, hogyan fog majd szót érteni a szülei korosztályával, de könnyen megtalálták a közös hangot, és nagyon megszerette őket. Az első, seniornak nevezett tanfolyamot hat és hatvan év közöttieknek hirdette meg, de ma már azt mondja, bárki táncolhat, egészen százhúsz éves korig. Az általa tanított táncok a német és angol táncok tematikájára épülnek, amelyben megtalálhatók a klasszikus táncok, a keringők, a slow-foxtrott, a tangó, a quickstep, a blues és a modern, bulizós latin táncok is.

„A tánc mentett meg”
Ottjártunkkor éppen a slowfoxot gyakorolták, ami a lassú, nyújtott lépések hullámzásával „olyan, mint egy suhanás” – mondja Gábor, akinek szó szerint a tánc mentette meg az életét. „Öt éve táncolok, és egyszer csak sokat kezdtem téveszteni. A feleségemnek nem hittem el, amikor bosszankodott, hogy egy sort sem tudok lejárni, de amikor a csoportban egy doktornő, aztán Ági, a tánctanár is szóvá tette, elmentem az orvoshoz. Két hónapja műtöttek agydaganattal.” Gábor rehabilitációjában sokat segít a tánc: jive-ot, rockyt, szambát még nem táncol ugyan, de az angolkeringő, vagy a slowfox már jöhet.

Ágnes egyik legidősebb tanítvány-párosának tagjai hetvenkét éves korukban kezdtek el táncolni, épp nála. Félve jelentkeztek az órára, mert azt hitték, túlkorosak. A tánctanárnő meggyőződése, hogy aki idősebb korban is táncra vágyik, az a lelkében örök fiatal marad.  Nem véletlen, hogy a tánc terápiaként is felfogható, hiszen kiválóan fejleszti a mozgáskoordinációt és a ritmusérzéket, de memóriagyakorlatnak sem utolsó. Többen kiemelték a párterápiás hatását is, hiszen jó alkalom a közös időtöltésre, az érintésre, az összebújásra.

„Kiderül, ki az úr a háznál!”
Zsolt és Judit a második szezonjukat kezdik a tánciskolában, és soha nem hagynak ki egyetlen órát sem. „Kevesebbet veszekszünk, mint gondoltuk!” – mondja Judit, akinek a legnehezebben talán az ment, hogy átadja a „vezetést” a férjének. „Meg kellett tanulnom, hogy a táncban ő vezet. Hiába tudom, hogy mit kellene csinálni, el kell felejtenem, és átadnom magam a mozgásnak.” Zsolt szerint is veszélyes pálya a táncparkett, mert mint mondja: „Itt kiderül, hogy ki az úr a háznál!”

Számukra ma már ez a hét fénypontja, különösen a téli időszakban, amikor nem sok mindent lehet csinálni. „Azt gondoltuk, hogy majd repülünk a parketten, és nem tudtuk, hogy ezt, bizony, a »földön« kell elkezdeni. Egyelőre még nem röpdösünk sehova” – teszi hozzá Zsolt. Ha nem sietnének a táncórára, Judit, aki jogászként dolgozik, este kilencig ülne az irodájában. „A legnagyobb öröm, ha sikerül nyolc lépést jól megcsinálnunk, de nagyon sokszor romlik el a »GPS-em«, és fogalmam sincs, hogy melyik lábam következik” – teszi hozzá Judit.

„Sokkal lazább lettem”
Ha nem „Senior tánciskola kezdőknek” lett volna a hirdetésben, sokan el se mertek volna jönni. A legbátrabb talán mégis Györgyi volt, akit egy kolléganője beszélt rá a tánctanulásra, és nem volt párja, amikor lement az órára.

„Egy szál magam tipegtem-topogtam, nem volt túl jó érzés, de a tánctanárnőnk sokszor felkér minket, és átlendít ezeken a nehézségeken” – meséli az óra végén. Meggyőződése, hogy pályát tévesztett, neki táncosnak kellett volna lennie, és nem adminisztrátornak, olyan mélyen kötődik ehhez a mozgásformához már gyerekkora óta. Mellette fut, tornázik, csak hogy jó állóképessége legyen az órákon.

Aztán táncpartnere is lett, Imre, a nyugdíjas tűzoltó személyében, aki a lánya esküvője miatt kezdett el táncolni ötvennyolc éves korában. Imre arca csupa mosoly, egy héten háromszor jár tánciskolába, mindig más csoportba. „Minden percét élvezem, pedig nem én vagyok itt a Fred Astaire, de sokkal lazább lettem, korábban nagyon görcsös, gátlásos voltam.”

Generációs szükséglet?
Szintén a lányuk esküvője miatt kezdte el a tánctanulást Zsuzsa és Miklós, a hetvenhez közelítő nyugdíjas házaspár. Kilenc éve járnak a Casablanca Táncklubba, és már komoly sikerélményeik is voltak, főleg külföldi társaságokban, ahol sokkal jobban benne van a mindennapok kultúrájában a tánctudás. Zsuzsának mindig az a tánc a kedvence, amelyik éppen jól megy nekik. „Egy darabig az ember fejlődik, aztán már csak szinten tartja a tudását. A megtanult sorokhoz mindig újabbak és újabbak jönnek, amiket össze kell tudni kapcsolni a régiekkel, ráadásul egyre gyorsabb és gyorsabb zenékre.”

Csakhogy nem egyszerű olyan nyilvános helyet találni, ahol ezeket a táncokat gyakorolhatnák, ezért főleg a tánciskolák szerveznek zenés összejöveteleket a társastáncok kedvelőinek. Bánkuti Ágnes szerint generációs szükségletről van szó, amit egy pszichológiai helyzet is felerősít.

Egyrészt a hatvanas korosztály életéből kimaradt a tánc; a nagyszülők még tudtak táncolni, a gyerekeik is többnyire megtanulták, csak ők „lógnak a levegőben”. Másrészt számukra a gyereknevelés, a család már nem ad annyi elfoglaltságot, így több szabadidejük marad. „A gyerekek kirepülése után sokan elválnak, de szerencsésebb inkább egy közös hobbit keresni, amire a tánc maximálisan alkalmas.”

Címkék: egészséges életmód, nyugdíjasok, senior tánciskola, slowfox