Segítség, felnőttem!
Sokszor hallom a kérdést és a lehetséges válaszokat arra, hogy mi, nők hogyan találjuk meg a harmóniát a karrier, a feleség-szerep és az anyaság között. Olyan nőkről van itt szó, akiknek már mindez megadatott. De mi a helyzet velünk, fiatal nőkkel, akik nemrég fejeztük be az egyetemet, elköltöztünk otthonról, és a karrierünk építésébe kezdtünk?
Néhány hónappal ezelőtt, reggeli készülődés közben a tükörbe pillantottam, és egyszerre másként láttam magam: a kedves kislány helyett egy NŐ nézett vissza rám. Nem tudom, mi változott egyik napról a másikra, de mintha a tükörképem felzárkózott volna az életemhez. A házinéni még aznap lefiatalasszonyozott. Huszonhat éves vagyok, három éve költöztem el otthonról, és évek óta ugyanannál a cégnél dolgozom. Eddig nem összesítettem ezeket a különálló infókat, pedig a tények azt mutatják: tényleg felnőttem. Közeledem a harminchoz, nem haltam éhen, és a lakás is tűrhető állapotban van, sőt, úgy tűnik, képes vagyok összeszokott csapatban dolgozni. Ám visszagondolva nem volt könnyű ez a három év.
Mintha tegnap lett volna, hogy suli után a barátaimmal bújócskáztam a játszótéren, aztán színjátszó próbákra jártam, készültem az érettségire, anyuéknak segítettem a bevásárlásban, vagy átmentem a nagyi sütijeiért. Semmi gondom nem volt! Majd jöttek az egyetemi évek – jaj, de élveztem a kétlakiságot, Veszprém és Budapest között ingázni és két különféle életet élni, hol itt, hol ott! Újabb egyetem és újabb tervek, aha-élmények: és mégsem leszek az irodalomtudományok doktora... Milyen szakos is voltál? Magyar szakos, és színháztörténetet is tanultam. Aztán irodalom- és kultúratudomány… összehasonlító… Jéé, és mit hasonlítottatok össze? Idáig jobb el sem jutni. Bölcsész és kész. Tehát nem turizmus-vendéglátás, nem mérnök, nem tanár. Akkor valójában mi is?
És merre tovább?
Az egyetem alatt mindenki nagyratörő terveket dédelgetett, óriási egóval. A hűtőben mindig ott volt a finom vacsora és a kedvenc joghurtom. Buliztunk minden hétvégén. Aztán jöttek a pofonok, és kezdtük megérteni, hogy nem úgy fogunk élni, mint Carrie Bradshaw. A Manolo Blahnik cipők fényévnyi távolságra kerültek. Volt viszont kemény tanulóidő, beszokás és megszokás, érdekes és kevésbé érdekes feladatok, hosszú telefonbeszélgetések és az egyre csökkenő számú baráttal töltött idő. Visszasírtam az egyetemi előadásokat, a szerdai esti tivornyákat, a másnapi túlélős szemináriumokat és azt a tengernyi időt, amikor éppen a következő vizsga miatt izgultam. Megtanultam ellátni magam, ügyelni rá, hogy alapvető dolgok MINDIG legyenek otthon, ugyanis fájdalmas érzés paplannyomott arccal az üres kávésdobozba nézni.
Ettem anya, persze.
Főtt ételt, igen. Van pénzem, igen. Elkezdtem kicsinosítani a lakást, megtölteni élettel, megtölteni magammal. Mosási napokat kijelölni. Mindent felírni, amit el kell intézni. Csekkeket fizetni. Közben esküvőkre és gyereknézőbe, házavatókra járok. Jelenlegi izgulásom tárgya: jól van minden így, ahogy alakult? Jó helyen vagyok? Megy ez nekem? Jól csinálom? A rutin olyan gyorsan pörgeti a napokat, mintha darálóban lennék – vagy inkább mókuskerékben. Már megint éjfél lesz lassan, reggel kelni kell, intézkedni, szervezni, telefonálni, rohanni, és este jóga. Még most is tanulom magam, tanulom a „lelki rendrakást”, életeim különböző területeinek a felosztását, a határok meghúzását, a pénz beosztását – és úgy egyébként: a felnőtt létet.
Még nincs hozzászólás