Rendhagyó irodalomórák
Irodalomóra a 10. a osztályban: Tiborc panasza a Bánk bánból, rögtön utána egy Erdős Virág-vers a szegénységről, biztos, ami biztos, a megzenésített verzióval együtt. Utána közös versírás: repülnek a rímek, majdnem mindenkinek van valami jó ötlete, 15 perc alatt születik egy szöveg, ami nem József Attila-i színvonalú, de sok minden eszembe jut róla nekem is, a diákoknak is, remek kiindulópont egy kis beszélgetéshez.
Félreértés ne essék, nem egy belvárosi elitgimnáziumban vagyunk, hanem az újpesti Kozma Lajos Faipari Szakközépiskolában. Itt tanít Sulyok Blanka, aki öt évvel ezelőtt, az első óráján szembesülve a 35 kamasz fiúval, tíz perc után biztos volt abban, amit korábban is sejtett, hogy a régi módon nem megy az irodalomtanítás.
„Már középiskolásként is úgy gondoltam, hogy másképp kellene csinálni. Én mindig nagyon szerettem az irodalmat, de ezt otthonról hoztam. Édesapám nagyon sokat mesélt nekünk, játszottunk a szavakkal, verseket írtunk együtt. Ehhez képest az iskolai magyarórák unalmasak voltak, mintha nem is ugyanaz az irodalom lenne. Nem értettem, miért nem lehet a többieknek is megmutatni, hogy az olvasás örömforrás.”
A tanár nyitottsága
Blanka szerint az a legfontosabb, hogy oda kell figyelni rájuk, komolyan kell venni őket: hallgatni, hogy miről beszélgetnek, miket posztolnak ki a Facebookra. Kézenfekvőnek tűnt olyan zeneszámok felől közelíteni, amiket a diákok többsége szívesen hallgat. Csinált egy közösségioldal-csoportot a gyerekekkel, ahova mindenki feltölthet zenéket, amelyekről úgy véli, igényes a szövegük. Így a tanárnő mellesleg megismerte a kedvenc dalaikat is.
„Nagyon hálásak, ha érzik, hogy valakit őszintén érdekel az, ami nekik tetszik, ami foglalkoztatja őket. Hatalmas ellenállás, dac van bennük az iskolával szemben, az első lépést nekünk, tanároknak kell megtennünk a világuk felé. Az irodalom lényegében korszakoktól függetlenül mindig ugyanazokról a témákról szól: a szerelemről, a csalódásról, a társadalmi igazságtalanságokról; nem nehéz kapcsolódó szövegeket találni.”
Rossz fiúból jó tanuló
Az is egyértelmű volt Blanka számára, hogy nem elég, ha a passzív befogadó szerepébe kényszerítjük a diákokat, csak azt várva, hogy reprodukálják az általunk elmondottakat, szükségük van az alkotás élményére is. Ezért gyakran írnak együtt verset, a Szigeti veszedelem kapcsán pedig még eposz is született, természetesen a saját életükből kiindulva.
„Arra én sem számítottam, hogy egy faipari szakközépiskolában ilyen sokan lesznek fogékonyak a versírásra, és ezzel megfertőznek jóformán mindenkit az osztályban. Egy idő után az is feltűnt, hogy az osztályok többségében a legnagyobb rendbontók a leglelkesebbek az óráimon. Ezek a gyerekek általában elég exhibicionisták, de az iskola keretei között nem tudják megmutatni magukat. Pont ők azok, akiknél ez a szófogadóan lemásolom-, megtanulom-, visszamondom-módszer nem működik, mert a saját személyiségüket is bele akarják adni a dologba, amiből aztán csak rendzavarás lesz. Az én óráimon ezek a »rossz fiúk« kiélhetik az energiáikat, ráadásul, ha ők elfogadnak valamit, az menő lesz az egész osztályban.”
A szakközépiskolába járó diákok többnyire nem a legjobb jegyekkel érkeznek az általánosból, ezért is nagyon fontos, hogy valamiben végre sikerélményük legyen. Blanka egyik legkedvesebb emléke az első órák egyikéhez kötődik, amikor azt próbálták közösen megfogalmazni a gyerekekkel, milyen is a színvonalas szöveg.
„A vitát lezárandó, az egyik fiú csak ennyit mondott a másiknak: Nem igaz, hogy nem érzed, mi a minőség; nem mindegy, hogy kannás bort iszol vagy tokaji aszút. Ezen felbuzdulva kitaláltak még egy-két ilyen hasonlatot, a legjobbakat felírtuk a táblára, a szerzőjük nevével együtt. És egyszer csak megszólalt valaki, hogy jé, csak a bukottak neve van a táblán. A tokaji boros hasonlat szerzője azóta egyébként évismétlőből az osztály egyik legjobb tanulója lett.”
Az irodalom az élet része
Én is élveztem az órát, azt meg különösen, ahogy ezek a lakli kamaszok egyre jobban belelkesedtek. A két vers közötti párhuzamok keresése közben egyébként az is kiderült, hogy a Bánk bán szereplőit és a mű által felvetett problémákat is ismerik. Nagy kérdés, persze, hogyan, és milyen szintig érdemes tanítani ezeket a ma már nagyon nehezen olvasható klasszikus műveket, mert könnyen járhatunk úgy, hogy a „kötelezőnek” nagyobb a kára, mint a haszna.
„Én nem várom el tőlük, hogy ezeket a nagy lélegzetű, klasszikus műveket elolvassák. Megbeszéljük a legfontosabb szereplőket, tudniuk kell a művek tartalmát, és valamilyen módon feldolgozzuk a műben megjelenő alapproblémát, de nem ezek a könyvek a kötelező olvasmányok. Egyszerűen azért, mert abszolút irreális cél lenne, hogy Katonát és Jókait olvassanak esténként. Hiszek abban, hogy az iskolában olyan könyveket kell a diákok kezébe adni, amelyeknek az olvasása örömet okoz, élményt ad. Az a lényeg, hogy megtapasztalják, az irodalom nem tejszínhab a torta tetején, hanem valami olyasmi, ami – jó esetben – áthatja az egész életünket.”
Még nincs hozzászólás