Rémlény
K. Fruzsina odalép a ruhásszekrényhez, kinyitja. A gatyákat bámulná, de minden idegszálával egyetlen pontra figyel, tíz centire az arcától. Hátrahőköl.
– Hát te?
Hát, ez bazinagy. Sáska. De nem. Sáskának túl zöld. Túl sok mindene van. Túl sok hegyes térde, szőrös kaszalába, sárkánytaraja, billegő csápja, óriási pofája fogakkal.
– Édes istenem, egy Tündér! – suttogja L. Kázmér, ahogy megpillantja K. Fruzsinát. Egy pillanatra minden nyomorúságáról megfeledkezik. Áhítattal bámul maga elé, szendén mosolyog. K. Fruzsinának eszébe jut, hogy nem mindegy, milyen rezgéseket bocsát ki magából, mert a szörny még dekódolja. Úgy véli, ha megneszeli a félelmet, csak ideges lesz, és támad.
L. Kázmér két hete hagyta el a szülői házat, hogy a szél szárnyán útra keljen. Semmi sem sikerült neki mostanában, menthetetlenül eladósodott, az odújából is kilakoltatták, szűznek hitt menyasszonya pedig lepetézett. L. Kázmér úgy gondolta, szerencsét próbál, lesz, ami lesz. Ha meg kell halni, hát meghal, mert ez így nem élet.
K. Fruzsina kisiet a hálószobából, az ajtót gondosan becsukja, de előbb ellenőrzi, nincs-e alatta rés. Beszív, kifúj. Ez csak valami sáska. Sírás fojtogatja. Egy fenét sáska, egy rémlény!
L. Kázmér tíz napja sodródott az ereszcsatornába. Amikor rádöbbent, hogy örök fogságba esett, csak gúnyosan mosolygott. Esővizet ivott, döglött lárvákat evett, és minden éjszaka sírt. Aztán vihar jött, és a nyírfa ága rácsapott a csatornára. L. Kázmér megbénult a rémülettől. Hagyta, hogy a lomb kisöpörje tehetetlen testét. Leérkezve nagyot koppant, elájult a félelemtől.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2024. évfolyama 7. számának 24. oldalán!)
Még nincs hozzászólás