A Ridikül Magazin megrendeléséhez kattintson erre a sávra!

Ridikül Magazin logo

Rémlény

K. Fruzsina odalép a ruhásszekrényhez, kinyitja. A gatyákat bámulná, de minden idegszálával egyetlen pontra figyel, tíz centire az arcától. Hátrahőköl.

Fotó: Shutterstock.com

– Hát te?

Hát, ez bazinagy. Sáska. De nem. Sáskának túl zöld. Túl sok mindene van. Túl sok hegyes térde, szőrös kaszalába, sárkánytaraja, billegő csápja, óriási pofája fogakkal.

– Édes istenem, egy Tündér! – suttogja L. Kázmér, ahogy megpillantja K. Fruzsinát. Egy pillanatra minden nyomorúságáról megfeledkezik. Áhítattal bámul maga elé, szendén mosolyog. K. Fruzsinának eszébe jut, hogy nem mindegy, milyen rezgéseket bocsát ki magából, mert a szörny még dekódolja. Úgy véli, ha megneszeli a félelmet, csak ideges lesz, és támad.

L. Kázmér két hete hagyta el a szülői házat, hogy a szél szárnyán útra keljen. Semmi sem sikerült neki mostanában, menthetetlenül eladósodott, az odújából is kilakoltatták, szűznek hitt menyasszonya pedig lepetézett. L. Kázmér úgy gondolta, szerencsét próbál, lesz, ami lesz. Ha meg kell halni, hát meghal, mert ez így nem élet.

K. Fruzsina kisiet a hálószobából, az ajtót gondosan becsukja, de előbb ellenőrzi, nincs-e alatta rés. Beszív, kifúj. Ez csak valami sáska. Sírás fojtogatja. Egy fenét sáska, egy rémlény!

L. Kázmér tíz napja sodródott az ereszcsatornába. Amikor rádöbbent, hogy örök fogságba esett, csak gúnyosan mosolygott. Esővizet ivott, döglött lárvákat evett, és minden éjszaka sírt. Aztán vihar jött, és a nyírfa ága rácsapott a csatornára. L. Kázmér megbénult a rémülettől. Hagyta, hogy a lomb kisöpörje tehetetlen testét. Leérkezve nagyot koppant, elájult a félelemtől.

K. Fruzsina megpróbál logikusan gondolkodni. Mit tesz egy egyedülálló 32 éves nő a huszonegyedik században, ha sáska ül a szekrényére? Megfogja szépen, és kidobja az ablakon. A gondolatba is beleborzong. El sem férne a kezében. Vergődne, kaparászna, összekaristolná az életvonalát.  

Amikor L. Kázmér magához térve körülnézett a szakadékban, édes nyugalom szállta meg. Ilyen volna a Mennyország, amiről nagypapa annyit mesélt? Milyen szép sima, és milyen fura színe van, hasonlít az orgonavirághoz. Maga sem értette, hogyan, de bátorságot merített, hogy körbejárja a lila túlvilágot. Így került K. Fruzsina szekrényére, ahol azóta gubbaszt.

K. Fruzsina egész lelkén átfut a mostanában oly mélyen mardosó keserűség. Sehol egy férfi, egy barát, aki megmentené. Felhívja az édesapját, K. Lajos 64 éves szakácsmestert, aki annyiszor megmentette már.

– Fogd meg és dobd ki… – röhög K. Lajos.

K. Fruzsina feltápászkodik. Isten jut eszébe. Hogy a lény is csak az ő teremtménye. Szeretni kell, akkor nem is félelmetes. Talán nem is olyan nagy. Benyit a szobába. L. Kázmér a szekrényen ül. Rohadt nagy. – Szeretlek – tátogja K. Fruzsina, de nem jön ki hang a torkán.

L. Kázmér egy pillanatra lágy fuvallatot érez. Olyat, ami mosolyra deríti a szívet. Itt van a lila Mennyországban, és egy Tündér vigyáz rá. Hatalmas, rózsaszín Tündér.

 K. Fruzsina kitárja az ablakot.

– Húsz percig nem nyitok rád. Lépj le. Kimegy. Lezuhan a fotelba. Beszív, kifúj. Hat perc múlva K. Fruzsina fejét elönti a vörös köd. Beront a szobába. A túlfalról hadonászik.

– Húzzál kifelé! Simán agyoncsaphatnálak a húsklopfolóval!

L. Kázmér csápja le-föl billeg a hadonászástól, alig tud megmaradni a függőleges felületen. Mégsem szeret. K. Fruzsina biztonságba helyezi magát a nappaliban. Aztán mégis beles a hálószobába. Nem látja sehol. Vége? Frászt! Ez csapda. Csak elbújt. L. Kázmér nem bújt el. Ott sétál a tévé tetején, közvetlenül a nyitott ablak alatt. Mintha azt számolgatná, mekkorát kell ugrani, hogy kijusson. Ha túl nagyot ugrik, kizuhan. Lesz belső vérzése a sáskának, ha kiesik a harmadikról?

Elmúlt tizenegy. K. Fruzsina ilyenkor már aludni szokott. Szét tudna robbanni.

– Nézd meg magad, milyen szánalmas vagy! – ordítja a tükörbe. Ekkor megtorpan. – Nem vagyok szánalmas. Kell, hogy legyen itt valami lélektani dolog. Elfojtott trauma, gyerekkori rémület. Vagy a kollektív tudat. Előző életbeli tragédia. A sáskajárás a Bibliából! Vagy csak emlékeztet valakire… Lehunyja a szemét és koncentrál. Mit csinál egy sáska? Lezabálja a veteményt. Ellepi a szántót. Ájtatosan imádkozik szex előtt, aztán felfalja a pasit. Tényleg, ez nő vagy férfi? Gyilkos vagy áldozat?

És ekkor, mint egy angyali érintés, K. Fruzsina elméjét megszállja a világosság. Porszívó és harisnyanadrág! Az egyik szárát bele kell gyömöszölni a csőbe, a másikat kívülről tartani, hogy be ne szippantódjon. Aztán már csak oda kell tartani a lény alá a csövet. Cumm. Kitépi a porszívót a kanapé alól. Harisnyát keres. Gyenge, szakadt… Megvan. Száz denes. Fekete, virágmintás. Szédül. Vigyorogna, de remeg a szája. Bekapcsolja a porszívót. Maga elé tartja a csövet, mint kommandós a gépfegyvert, és beront a szobába. L. Kázmér ott ül a szekrényen, ugyanúgy.

L. Kázmér dermedt rémületben. Azt figyeli, milyen érzés életveszélyben lenni. A halál nem más, csak utazás. Most elhagyja ezt a kegyetlen világot, ahol annyi bánat érte. K. Fruzsina meredten bámulja a szörnyet.

– Gyerünk. Túl kell lenni rajta.

L. Kázmér felfigyel az őrült robajba belehalványodó lágy hangra, de nem meri kinyitni a szemét. K. Fruzsina is lehunyja a szemét, és vicsorog. Közelít a csővel. Csak szép lassan. Muszáj. Még egy kicsit közelebb. Aztán felsikít.

– Úristen! Te repülsz?

L. Kázmér a szemközti falon gubbaszt. Maga sem érti, honnan vette az erőt. Talán jel ez. Talán még nem jött el a végső utazás ideje. K. Fruzsina nézi a rémet, látszik, hogy meg-megrándul, zihál. Nem szabad feladni. Fordul a csővel, alátartja jó közel. L. Kázmér remeg a szívóerőtől, de tartja magát. Már félig a csőben van, de belekapaszkodik a perembe, K. Fruzsinát bámulja.

– Tündér! Könyörgöm! Tündér!

Aztán eltűnik a csőben. Megadón, lassan. Hát ilyen a végső zuhanás meg a súlyosan sötét, végeláthatatlan folyosó – gondolja L. Kázmér. Aztán meg arra gondol, ha mindezt ki tudta gondolni, akkor tényleg nem is olyan halálos dolog a halál. K. Fruzsina hisztérikusan rázogatja a csövet a tetőtéri ablakban, a porszívó sikít, kint vaksötét. Csomót köt a harisnya szárára, kirántja a csőből, és kidobja. Az ablak melletti ferde tetősíkra esik, fennakad. Bezárja az ablakot. Remeg a térde, hányingere van. Beszív, kifúj.

– Ember vagyok. Legyőztem. Visszaszereztem, ami az enyém.

 Aztán kicsit később: – Rohadék vagyok! Kidobtam egy harisnyába kötve a tetőre! Veri az eső, tűzi a nap, míg éhen nem döglik. Kétségbeesve mered maga elé. Aztán lezuhanyozik. Lefekszik. Szörnyű meleg van, de nem nyit ablakot.  

L. Kázmér kiles a harisnya hézagos csipkéjén át a sötétbe. Ámuldozva nézi, hogy ragyognak felette a csillagok. Pontosan K. Fruzsina feje fölött gubbaszt, csak a födém választja el tőle. Mintha csak a csukott szemhéján ülve figyelné, micsoda rémeket álmodik ez a Tündér.

Címkék: tündér, rettegés, szöcske, mennyország, sáska, palatető

Még nincs hozzászólás

Szóljon hozzá!


Az ide beírt név jelenik majd meg a hozzászólásánál!

Az ide beírt emailcím nem fog megjelenni a hozzászólásban, kizárólag az esetleges válaszhoz tároljuk!

Figyelem! Az ide beírt szöveg minden látogatónk számára látható lesz!

A ridikulmagazin.hu site adminisztrációs és moderálási alapelveibol eredoen elofordulhat késés a beküldés és a megjelenés között!