Reisz András a vasút iránti szenvedélyéről
A Ridikül stúdiójában, de sokszor a sminkszobában, vagy az adás felvétele után, amikor a vendégek úgy belejönnek a témába, hogy még a folyosón, az öltözőkben is folytatják a beszélgetést, olyan történetek hangzanak el, amelyeket még hónapokkal, sőt, évekkel később is jó felidézni. A Magazin új rovatában erre vállalkozunk. Reisz András a vidéki élet szépségeiről mesélt az adásban, s ma sem tagadja: nem szeret Budapesten élni. Az emberek idegesek, tömeg van, zaj és büdös, neki pedig ott vannak a Felvidék hegyei a lelkében, csak egy a baj: meteorológusnak lenni csupán a zajos és büdös Budapesten lehet.
Így aztán András felült Füleken a Pest felé tartó vonatra – és itt álljunk is meg. Mert Reisz Andrásnak az időjáráson kívül van egy másik szenvedélye, de fogalmazhatnék úgy is, plátói szerelme: a vasút. Nem ismer jobb kikapcsolódást, mint vonatozni a mesés tátrai tájakon, figyelni és jegyzetelni a menetrendet, számon tartani a mozdonyokat és a kocsikat, és hallgatni a zakatolást. Abban a műsorban, amelyben a vidéki élet szépségeiről akartunk beszélni, ő jóformán csak a vonatokról mesélt, és bármilyen témát vetettek is föl vendégeink, neki mindenről a vasút jutott eszébe.
„Gyerekkoromban írtam a vasúti menetrendet – nem laktunk messze az állomástól, hallani onnan a vonatokat. Megszállott vagyok, sőt, ez talán több is annál, nyilván mondanának egy-két cifraságot a pszichológusok arról, aki ugyanazt a vonalat tízszer járja le a vonattal. Csakhogy engem érdekel a mozdony száma, a színe, hogy hány kocsit visz, azokban mennyi az utas; én mindig tudtam, melyik mozdony fog leromlani, és tudtam, hányadik kocsiba kell ülni, mert annak tiszta lesz az ablaka.
Egy élő forgalmi iroda vagyok, mintha oda születtem volna: tudom, mikor melyik vonat jön, mennyit késik, és volt olyan is, hogy beállítottam a mobilom ébresztőjét hajnali egyre, kinyitottam az ablakot, és hallgattam, ahogy az egyórás vonat megérkezik és továbbmegy. 15 percig lehet hallani a hangját, mert felerősíti a völgy, és a mínusz 15 fokban, ami aznap éjjel volt, jobban terjed a hang, mint a melegben. A hang alapján meg lehet számolni a kocsikat, mert azt is lehet tudni, én legalábbis tudom, hogy hol milyenek a sínek, miből vannak, hogyan zakatolnak rajtuk a kocsik. Ismerem a Füleken hallható pályaszakaszon az összes hangot, tudom, hol, melyik kerék hogyan szól.
Középiskolásként neki is indultam, hogy vasutas legyek; elektrotechnikát és gépészetet tanultam a szakközépiskolában, de sajnos hamar kiderült, hogy nem vagyok egy műszaki zseni, vagyis ez nem az én világom. Azt pedig eleve reménytelennek gondoltam, hogy mozdonyvezető legyek: baj van a szememmel, a színlátásommal, biztosan nem mentem volna át az egészségügyi alkalmassági vizsgán.
Egy másik vágányra terelt az élet, felvettek az egyetem természettudományi karára, meteorológus lettem. De a vasút szeretete ettől nem múlt el, gyakran kibiciklizem a Ferencvárosi pályaudvarra, meg a Keletibe is, jegyzetelek, fotózok, és természetesen követem a vonatok útját az interneten, a vasút honlapján is.
A jövő héten megyek haza Fülekre, persze, vonattal. És amíg otthon leszek, biztosan vonatozom majd, ezt az időt mindig kihasználom egy-két jó kis kirándulásra. Bár még nem terveztem meg, hová megyek, ami nem rám vall, ennél én sokkal komolyabban szoktam előre gondolkozni; nem is tudom, mi van velem. De nagyon hiányzik a párás naplemente, a harmat a füvön, az esti kutyaugatás, meg persze, a vonatfütty. És a naftával átitatott tölgyfa illata, nyáron, a sínek mentén – ha azt valaki egyszer parfümbe tudná tölteni!
Nem is értem, miért élnek az emberek városban, ha vidéken is lehet.”
Még nincs hozzászólás