Régen se volt minden jobb!
Napjainkban rengeteg, erre szakosodott vállalkozás – és a világháló is – segít a magányt feloldani, ám régen ilyesmi nem állt rendelkezésre. Az internet és a társkereső klubok előtt a házastársra vágyók gyalogsárkányhoz vagy a pokolpeméthez fordulhattak.
Mivel legnagyobb megkönnyebbülésünkre nem halt ki az emberiség, a házasság intézménye is ősi hagyományokra támaszkodhat; arra kell gondolnunk, hogy a számítógépek megjelenése előtt is egymásra találtak valahogyan, akik számára ez volt megírva a sors könyvében. Bár a házasságok a keresztény tanítások szerint az égben köttetnek, itt, a Földön is akad tennivaló velük. Nemcsak a megkötésük után, hanem azt megelőzően is. Hogyan találtak egymásra régen az ifjú vagy már korosabb párok, amikor ennek szükségét látták?
Jelentős részben öntevékeny módon. Erre szolgáltak a különféle mulatságok, összejövetelek. A farsangi időszak például kifejezetten arról szólt, hogy a bálokon, táncos estélyeken megismerkedhessenek egymással az eladósorban lévő hölgyek és a feleségre váró urak. Ilyen alkalomnak számítottak az esküvők, a születés- és névnapok, szüreti bálok és az egyéb nagyszabású, vidám vendégsereget vonzó események.
De az élet már akkoriban sem csak mulatságból állt. A szerényebb sorsúaknak főleg nem. Házasodni pedig kellett, hiszen az úgynevezett „boldog békeidőkben” az oltár előtti igen távolról sem az istennek tetsző kölcsönös lelki vagy testi örömszerzés ígéretéről szólt, sokkal inkább egy életre szóló gazdasági szerződést jelentett.
A 19. században, sőt, a 20. század jelentős részében is a vidéken élő, földdel gazdálkodó emberek számára a család olyan vállalkozásként működött, ahol minden szereplőnek fontos és más által ki nem váltható feladata volt. A férfiak szántottak, vetettek, végezték a nagyobb testi erőt igénylő munkákat, a feleségük pedig ellátta a ház körüli teendőket, szülte és nevelte a gyerekeket, és természetesen gondoskodott a férje szükségleteiről.
A népmesék, dalok tanúsága szerint volt a rendszerben némi szerelem is – legalábbis ábrándoztak róla –, de alapvetően nem erről szólt a jó házasság. Sokkal inkább arról, hogy mennyire dolgos, rátermett a családfő, és hogyan szorgoskodik a menyecske. Tele-e a kamra, takaros-e a porta és szaporodnak-e a pulyák.
Mindez a nemesi portákon, és a polgári házakban is hasonlóképpen zajlott, csak ott a tekintetes vagy nemzetes asszony nem maga fejte a tehenet és söpörte a padlót, mosta a szennyest, hanem a cselédeket irányította. Nem csoda hát, hogy a menyasszonyok alaposan elsiratták a lányságukat, hiszen az esküvő napjától kezdve minden megváltozott az életükben. Természetesen a férfiak kötelezettségei is gyarapodtak, a hét határra szóló lakodalom a hetyke legénykor végét is jelentette.
De mit tegyenek azok, akik az ismerkedésre lehetőséget adó jeles ünnepeken, mulatságokon nem találtak párra? Ők, de leginkább a családjuk, segítséghez fordultak.
A házasságszerzéssel, kommendálással foglalkozó asszonyok, akik a párok összeboronálásában segítettek, fontos, de nem igazán közkedvelt személyek voltak. Mikszáth, Jókai, Krúdy írásaiban rengeteg olyan alakot találhatunk, akiket a házasságszerzésben különös ügyességet mutató, többnyire koros asszonyokról mintáztak. A köznép sem lehetett meg nélkülük, ám azok a nevek, amikkel a házasságszerzőket illették, pontosan kifejezték a megítélésüket.
A néprajzi tanulmányok szerint a párok összeboronálásában jeleskedő asszonyokat sokfelé gyalogsátánnak, pemet asszonynak hívták. „Mire az Isten észreveszi, két öregasszony összeteszi”, tartotta a mondás. A tájegységenként különböző elnevezést viselő házasságszerzők, akiket kullogónak, csoszogónak, szörzőnek, köszköpünek, pokolpemétnek, cődörasszonynak, gyalogszarkának, jó esetben kommendáló vagy pemet asszonynak, esetleg susogónak, gügyünek, vagy egyszerűen kerítőnek is neveztek, ismerték a környék eladó lányait és nőtlen legényeit, beleértve az özvegyeket is.
Némi fizetség vagy jutalom fejében össze is boronálták őket. Ehhez meg kellett győzniük a hajadon lányokat, de még inkább a szüleiket, hogy a kérő jómódú, dolgos, megbízható személy, aki tisztes megélhetést biztosít a családjának és biztos jövőt a leszármazottaknak. A másik oldalon pedig azt bizonygatták, hogy a szóba jöhető lánynak rendes hozománya van, továbbá dolgos, házias, kitartó és szorgalmas. Arról, hogy milyen szép a leány vagy mennyire délceg a legény, csak mellesleg esett szó.
Nem csoda, hogy a leányok féltek tőlük, a legények pedig nem szerették őket, hiszen ahol megjelent a gyalogsárkány, ott, bizony, záros határidőn belül véget ért a lopott csókok, titkos találkák és pajzán szénapadlás-kalandok időszaka.
Dédszüleink korának házasságközvetítői tehát napjaink munkaügyis, modern szóval HR-szakembereinek a feladatát látták el. Rátermett munkatársakat kerestek családi kisvállalkozásokhoz, ahol a szex is szerepelt a munkaköri leírásban.
Még nincs hozzászólás