Pokorny Lia és a majdnem tökéletes boldogság receptje
Széles, bizakodó mosolya derűt sugároz a világba. Az önismereti út részének tekinti a színészi hivatást, amit már nem az ide nekem az oroszlánt is étvágyával "habzsol". Kimondatlanul is a kevesebbet, megfontoltan, tudatosabban irányt követi. A Beugróból hozott improvizációs készséget és játékosságot továbbviszi az önálló produkcióiban, amelyek a könnyed zenés esttől (Füst) a standupos, interaktív, önismereti utazásokig (LIAison, A majdnem tökéletes boldogság receptje) terjednek - egyszerre könnyes-nevetős és komoly hangvételben.
Hogyan született A majdnem tökéletes boldogság receptje című önálló ested? Kikívánkozott belőled egy női sors, amelyik akár a tiéd is lehetne? Valakié, akinek nem úgy alakulnak a kapcsolatai, ahogy azt elképzelte…
Egy olyan fiktív történetet próbáltam kerekíteni, amelybe bele tudom tenni azokat a dolgokat, amikkel én magam is küzdöttem, és részben vagy egészben sikerült már őket megoldanom. Lehetnek olyan minták – hozhatunk ilyeneket a szüleinktől is –, amelyek miatt satuban érezzük magunkat, nem tudunk kiszabadulni, továbblépni, újra meg újra visszaköszönnek az életünkben, és ha nem nézünk velük szembe, mi is továbbadjuk őket.
Nekem nagyon fontos az önismeret, nem akarom becsapni, megtéveszteni magamat, és ez az őszinteség kell ahhoz, hogy a legjobban működjek. Ezt mind érinti a ’boldogság-darabom’ is.
Egyedi színészi útkeresés, hogy az elmúlt években szinte zsinórban készítesz önálló esteket, koncertszínházi előadásokat, amelyekben az improvizációnak, a közönséggel való interakciónak kiemelt szerep jut?
Elindult bennem az önállóság igénye. Egyre több szálon ismertem fel, hogy szükségem van a döntés bátorságára, hogy mit szeretnék csinálni és hogyan. Az is fontossá vált, hogy miről szeretnék a nézőknek mesélni. Az önálló színházi formán keresztül tudom a legjobban elmondani a történeteimet.
Egyre inkább szeretném lebontani a negyedik falat a színész és a néző között, hogy a színészek játszanak, és úgy tesznek, mintha nem látnák a nézőket. Abban a színházban, amit én szeretek, a nézőkhöz beszélek, ők válnak a partnereimmé, velük osztom meg a történeteimet, a tapasztalataimat előadások formájában.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2024. évfolyama 10. számának 16. oldalán!)
Még nincs hozzászólás