Pokorny Lia és a majdnem tökéletes boldogság receptje
Széles, bizakodó mosolya derűt sugároz a világba. Az önismereti út részének tekinti a színészi hivatást, amit már nem az ide nekem az oroszlánt is étvágyával "habzsol". Kimondatlanul is a kevesebbet, megfontoltan, tudatosabban irányt követi. A Beugróból hozott improvizációs készséget és játékosságot továbbviszi az önálló produkcióiban, amelyek a könnyed zenés esttől (Füst) a standupos, interaktív, önismereti utazásokig (LIAison, A majdnem tökéletes boldogság receptje) terjednek - egyszerre könnyes-nevetős és komoly hangvételben.
Hogyan született A majdnem tökéletes boldogság receptje című önálló ested? Kikívánkozott belőled egy női sors, amelyik akár a tiéd is lehetne? Valakié, akinek nem úgy alakulnak a kapcsolatai, ahogy azt elképzelte…
Egy olyan fiktív történetet próbáltam kerekíteni, amelybe bele tudom tenni azokat a dolgokat, amikkel én magam is küzdöttem, és részben vagy egészben sikerült már őket megoldanom. Lehetnek olyan minták – hozhatunk ilyeneket a szüleinktől is –, amelyek miatt satuban érezzük magunkat, nem tudunk kiszabadulni, továbblépni, újra meg újra visszaköszönnek az életünkben, és ha nem nézünk velük szembe, mi is továbbadjuk őket.
Nekem nagyon fontos az önismeret, nem akarom becsapni, megtéveszteni magamat, és ez az őszinteség kell ahhoz, hogy a legjobban működjek. Ezt mind érinti a ’boldogság-darabom’ is.
Egyedi színészi útkeresés, hogy az elmúlt években szinte zsinórban készítesz önálló esteket, koncertszínházi előadásokat, amelyekben az improvizációnak, a közönséggel való interakciónak kiemelt szerep jut?
Elindult bennem az önállóság igénye. Egyre több szálon ismertem fel, hogy szükségem van a döntés bátorságára, hogy mit szeretnék csinálni és hogyan. Az is fontossá vált, hogy miről szeretnék a nézőknek mesélni. Az önálló színházi formán keresztül tudom a legjobban elmondani a történeteimet.
Egyre inkább szeretném lebontani a negyedik falat a színész és a néző között, hogy a színészek játszanak, és úgy tesznek, mintha nem látnák a nézőket. Abban a színházban, amit én szeretek, a nézőkhöz beszélek, ők válnak a partnereimmé, velük osztom meg a történeteimet, a tapasztalataimat előadások formájában.
Sok színész éppen attól ódzkodik, hogy egyes szám első személyben valljon magáról, szívesebben bújik szerepek, mások által írt szövegek mögé…
Soha nem éreztem egyetlen szerepemben sem, hogy az nem én vagyok. Mindegyikben megtaláltam magamat, mindegyikben találkoztam valamilyen szinten magammal. Nekem terápia a színház, azon keresztül is azt kutatom, ami bennem van.
Akkor tudok őszinte lenni, őszintén fogalmazni, amikor magamból adok valamit, még akkor is, ha valaki mást játszom el.
A Centrál Színházban azért mondtál fel, mert kikopott a társulati létből a közvetlen átadás élménye?
Nem. De nagyon elfáradtam az elmúlt években, túlvállaltam magam. Nem húztam meg a határaimat időben. Egyszer csak azt éreztem, hogy én szeretném eldönteni, hogy miről és hogyan csinálok előadást. Nem terveztem a felmondást, egyszerűen úgy alakult az életem, hogy ez volt a megfelelő döntés. Továbbra is szeretem a társulatot, az ottani kollégákat.
A szabadságharcodat vívod manapság?
Nem szeretnék olyan kompromisszumot kötni, amelytől nem érzem magam komfortosan. Azt mondtam magamnak, legyen ez egy kaland, nézzük meg, mi történik, ha nem a félelem, hanem az izgalom mellett döntök. A szabadúszás tele van kockázattal. Valami nagyon húzott, hívott afelé, hogy kilépjek a megszokottból, és elkezdjek felépíteni egy teljesen más, egyedi utat.
Köthető valami konkrét eseményhez, hogy ki akartál törni az addigi keretekből?
Többéves folyamatról van szó. Először csak egy szerepre mondtam nemet, aztán a következő évadra, majd a társulati tagságra, ezzel párhuzamosan pedig fokozatosan alakult egy másik fajta élet.
Önkifejezési vágyból kezdtél el írni?
Soha nem szerettem írni, naplót sem írtam. A mai napig nehezen állok neki az írásnak. A LIAisonnal kezdődött amúgy. Miután Zöldi Gergely megírta az összekötő szövegeket, Botos Éva rendező hiányolta, hogy nincs saját szövegem a zenés önálló estemben. Az Évával folytatott beszélgetésből végül szövegek születtek.
A majdnem tökéletes boldogság receptjénél pedig az történt, hogy másfél évvel ezelőtt motoszkált a fejemben egy gondolat, egy kép, amit oldalakon keresztül elkezdtem kibontani. Meglepetés volt számomra, hogy szinte magától íródott a történet, alig győztem követni a betűket, olyan gyorsan jöttek a gondolatok. Aztán jövet-menet, utcán, autóban diktafonba mondtam, ami éppen eszembe jutott. Volt, hogy elakadtam egy nagyobb rész megírásánál, majd egy beszélgetés hatására nekilendültem, és délután háromtól hajnali háromig megírtam.
A LIAisonhoz egy fájdalmas búcsú kötődik, zenész alkotótársad, Babicsek Bernát tragikus halála…
A valódi, mély, gyökeres változás lehetőségét mindig a mélypontok hozzák el. Az elmúlt időszak különös mélypontja, tanítása, hogyan lehet felállni Bernát halála után, ez a veszteség számos kérdést vetett fel bennem. Miatta akartam továbbvinni a LIAisont. Nem azzal akarom itt tartani, hogy nem engedem el, hanem azzal szeretném fenntartani a rá való emlékezést, hogy játszom az előadást, amelyben ő még mindig velünk van. Szöveget írtam az egyik szerzeményéhez Bernát címmel. Így tudom őt magammal vinni.
Mi jelenti számodra a majdnem tökéletes boldogságot?
Azt szoktuk mondani, hogy keresem a boldogságot, mintha majd kívülről jönne, és minden jó lesz, ha megtalálom. Pillanatokra el lehet csípni, de az én receptem szerint ez akkor történik meg, amikor egyensúlyba kerülök magammal. Nem kötöm külső dolgokhoz, mert akkor valamitől függeni fog. Igazán az az izgalmas, hogyan tudom belül megteremteni.
A pszichológia, az asztrológia, a védikus tanítások segítenek a tisztánlátásban?
Nem véletlenül mondják, hogy amint fent, úgy lent. Ugyanazt látom az asztrológiai képletemben, amit terápián megfejtettem saját magammal kapcsolatban. Remekül el tudok merülni az asztrológiában, érdekes információkat üzen, önmagam mélyebb megismeréséhez vezet.
Mielőtt bárki azt gondolná, milyen önzőség, hogy magammal foglalkozom, az az önzés, amikor valaki nem foglalkozik önmagával, mástól akarja beszerezni az energiát. Ha rendet tartok magamban, akkor nem mástól várom el, hogy „legyél már velem olyan, hogy jól érezzem magam a bőrömben”.
Mit gondolsz, el tudnál majd egyszer szakadni a színészettől?
Lehet. Nem tudom. Azt érzem így ötven felett, hogy benne vagyok egy folyamatban. Nincsenek úgy céljaim, nagy terveim, mint akár évekkel ezelőtt, hogy ezt vagy azt szeretném eljátszani. Figyelem a történéseket magam körül. Olyan, mintha újra kéne rajzolni sok mindent. Azt csinálom, ami érdekel. Szívesen tanulok, kipróbálok új dolgokat, mint az írást, az önálló életem felépítését, tanultam drámapedagógiát, asztrológiát.
Viszonylag csendes, szemlélődő állapotban figyelem, hova visznek a változások. Megpróbálom minden mélységében megélni ezt az állapotot. Kevesebb emberrel találkozom, nem járok nagy társaságokba. Minden legyen kevés és intim. A barátnőimmel sem beszélek naponta órákat telefonon, mint régen. Ha van mondanivalónk egymásnak, beülünk valahova. Szeretem a magammal töltött időt, szeretek elbabrálni a nekem fontos dolgokkal.
Még nincs hozzászólás