Philemon és Baucis a 21. században

2016. október 19. | Írta: Medvedt Yvette

A Százados úti művésztelep százöt éves történetéből ötvenhármat tudhat a magáénak egy szobrász házaspár, a kilencvenkét éves Gádor Magda és a kilencvenegy éves Nagy Sándor. 1949-ben együtt kezdték el a képzőművészeti főiskolát, majd némi kerülgetés után, 1952-ben igent mondtak egymásnak, és ez az igen azóta is tart.

A „kisöregekhez” órát lehetne igazítani, olyan pontosan érkeznek a randevúra. Sándor bácsi még a bevásárlókocsival araszolgat befelé a kertkapun, amikor Manyika már a műterem ajtaját nyitja. A félhomályból felbukkanó szobrok között úgy érzem magam, mint Alice Csodaországban, csakhogy ennek a történetnek nagyon is valóságosak a szereplői.

Itt minden egyes négyzetcentiméter a művészetről és az iránta való alázatról mesél, és ami még ennél is fontosabb, egy hatvanhat éve tartó szerelemről. Manyika rögtön tisztázza, hogy hagyjam abba a magázódást, amiért én roppant hálás vagyok, de közben a frász jön rám, mert meglátom Sándor bácsit felfelé kapaszkodni egy létrán. Manyika meglapogatja a vállamat, hogy nyugi, nem lesz semmi baj, csak könyvet hoz.

Azért ez mégiscsak „egyemberes” műterem, nézek kérdően Manyikára, szóval nem értem, hogyan tudtak itt egyszerre dolgozni, mind emberileg, mind szakmailag.

„Hát volt úgy, hogy az egyikünk elment moziba! Amikor Sanyi még kővel dolgozott, az ajtó előtt faragott, amiből baj is lett, mert az egyik szomszéd kiborult tőle, hogy mit poroz itt összevissza. Aztán lett Zuglóban egy kertünk, és a nagyobb szobrok már ott készültek.”

Házasságba torkolló népnevelési kísérlet

A képzőművészeti főiskolán évfolyamtársakként az egyikük Kisfaludi Strobl Zsigmondhoz, a másikuk Pátzay Pálhoz járt, aztán cseréltek. A szép lányokat egyébként hamar elkapkodták a jóképű szobrászok, Sándor is kinézte magának Manyikát, csak az volt a baj – meséli –, hogy volt ott egy másik pasi, aki egy órával hamarabb találkozott vele, és elkezdett neki udvarolni.

„Az Epreskertből jártunk át ebédelni az Andrássy útra, a lányok kézen fogva mentek, én meg mögöttük. És hát a Manyika lába volt a legszebb!”

Az áhított nő problematikájára a végső megoldást az osztálykülönbség hozta meg.

„Sanyit kinevezték mellém népnevelőnek, gondolták, nem fog az ártani nekem, mert ő középparaszti származású volt Szabolcsból, én meg értelmiségi Pestről. Aztán addig-addig beszélgettünk, míg össze nem jöttünk.”

„Csak tizennégy hónap van közöttünk, az én javamra – kacsint Sándor – de az édesanyám meg volt sértődve, hogy ilyen »öreg« lányt vettem feleségül!”

Manyika művészcsaládba született, úgyhogy volt némi átjáróház-hangulat a papa, Gádor István keramikus műtermében, mert sokan jártak oda, ugyanis neki volt kemencéje. Megfordult náluk Egry József, Medgyessy Ferenc, Aba-Novák Vilmos és a pénzzel bánni nem tudó Scheiber Hugó is, aki örökké szivarozott, és folyton éhes volt.

„Tisztára úgy nézett ki, mint egy csavargó. Bejárt a műterembe, és mindig hozott valami képet az apámnak, hogy adjon pénzt. Szerencsére édesapám tudta, hogy jó festő, még én is őrzök Scheibertől egy önarcképet ezekből az évekből.”

Napi két óra koncentrált művészet           

Amikor megpróbáljuk megfejteni, hogy a nap 24 órájában hogyan is zajlik náluk az élet, Sándor közli, hogy Manyika semmi mást nem csinál, csak művészetet, minden más őrá marad otthon! Manyika rögtön tromfol, hogy lehet, de ő a csekkbefizető, az ügyintéző, a bevásárló, még szerencse, hogy van egy notesze, mert abban minden fontos dolog benne van. Kiderül, hogy a húzós „banyatankkal” néha nemcsak a kenyér ér haza, hanem kisebb szobrok is. A délelőtt a műteremé, amibe két óra koncentrált munka fér bele, legalábbis Sándornak.

„Többet egyszerűen nem lehet. A nap többi 22 óráját azzal töltöm el, hogy azt a két órát megteremtem.”

Manyika viszont megszállottan rajzol, mert kifejezetten rosszul érzi magát, ha nem csinálhat valamit. Kíváncsi vagyok, hogy egymás szobrait kibeszélik-e, és Sándor mert-e valaha is olyat mondani, hogy „Manyikám, ez most nem tetszik"? „Bizony mondta! Volt már olyan! Aztán vagy megfogadtam amit mondott, vagy nem!”

Határok nélkül

Közben egy művészbarát érkezik a szomszédból, aki a róla készült új albumot hozza nekik ajándékba, cserébe Manyika elegánsan felajánlja, hogy válasszon egyet a legújabb rajzaiból. Aztán, amikor elmegy, kiborul, hogy a fene egye meg, hát nem a legjobbat vitte el? De hát így jár az ember, ha egy másik művészt odaenged választani. Néhány szobruk pedig egészen úgy „viselkedik”, mint az a bizonyos kerti törpe az Amelie csodálatos életéből: maguktól utaznak, és akár kontinenst is ugranak, mint Manyikáé.

„Még az NDK-ban voltunk egy művésztelepen, ami egy kőbányában volt. A szobrot, amit ott készítettem, felállították Berlinben. Aztán amikor egyesült a két Németország, az amerikaiak megvették és elvitték. Az egészre úgy jöttem rá, hogy a tévében mutatták Alaszkát, jöttek a medvék, és egyszer csak ott láttam a szobromat. Mi van? Megbolondultam? Hogy kerül ez oda? Az alaszkai nemzeti parkba?”

Sándor egyik kétméteres nőalakja, amit anno valakik nem fizettek ki, egy vidéki nagyváros szállodája előtt áll. A szállodatulajdonos nagyon bírja az alkotást, és Manyikáék minden évben néhány napot ott töltenek vendégségben, szó szerint lelakják és leeszik a szobrot. Manyikának meg sem kell szólalnia, a pincérek már tudják, hogy elsőre úgyis paradicsomlevet fog kérni. Sándorból megpróbálom kihúzni a tutit: hogy lehet ennyi ideig együtt élni egy nővel?

„Úgy igyekszem szeretni, hogy neki jó legyen. Soha nem kezdeményezett, de hajlandó volt! Azt veszem észre, hogy mennél idősebbek vagyunk, annál jobb vele.”

Amíg Sándor megint könyvek után kutakodik, meg merem kérdezni Manyikától, hogy mi lesz, amikor valamelyikük egyedül marad.

„Nem tudom… De valahogy úgy érzem, hogy így együtt voltunk VALAMI, és ez akkor is megmarad, ha a fizikum már felmondja a szolgálatot.”

Hosszú beszélgetős órák után hárman totyogunk hazafelé a Százados úton, de egy ponton Sándort elveszítjük. A kis húzós kocsijában kotorászik, mi meg Manyikával nem értjük, hogy most mi van. Aztán kihúz egy zacskót nekem, hogy ne csak úgy a hónom alá csapva cipeljem az albumokat. Azt hiszem, mindjárt elsírom magam…

Címkék: szerelem, műterem, szobrászművész, philemon, baucis, százados út, művésztelep