Pekingbe mentem
Peking szélsőséges érzelmeket vált ki az emberből. Ballagunk a nyolc-tíz négyzetméteres udvari lakóházak, a hutongok közötti keskeny sikátorokban, ahol egyébként plédekkel védett méregdrága elektromos autókat is kerülgethetünk a szemetes utcákon. Az éttermek vagy inkább büfék ajatajai tárva-nyitva, a szójaszósz mindent átható szaga meghatározhatatlan fűszerek illatával keveredik, helyenként még füsttel is. A ragyogóan tiszta pékségben viszont klasszikus zene szól, a tálalókon vörös csillagos sütemények pöffeszkednek a croissantok mellett. És még tejet is csapolhatunk tisztára mosott, fertőtlenített üvegekbe. A majd 22 milliós népességű kínai főváros lépten-nyomon arra kényszerít, hogy kilépj a megszokottból.
Peking az Peking, nem egyszerűen Kína – mondja utazásunk előtt Dávid, aki munkája miatt jó néhányszor járt már a világ ezen részén. Ha túl tudod tenni magad az elvárásaidon, ha képes vagy a komfortosból kissé kijjebb lépni, akár még tetszhet is, jól is érezheted magad – hallom messziről, ahogy a lassan permetező őszi esőben sétálunk a helyi telefontársaság egyik üzletéhez.
Döbbenten nézem a kereszteződést, ahol a kétszer két sávos úton egyszerre indul el milliónyi autó, robogó és biciklis. Itt kellene átkelni. Zebra híján nem marad más, mint kivárni, amíg valahol piros lesz, és a másodpercnyi űrben átrohanni a másik oldalra. Bevallom, nem ez lesz itt a kedvenc sportom, még a zebrákon sem, ahol szintén nincsenek tekintettel a gyalogosokra.
A telefontársaság boltjához azért igyekszünk, mert szállodánk concierge-e nyugodtan magyarázza el: ha normálisan akarunk tájékozódni a városban, ahhoz utazástervező kell. Ahhoz pedig mobilnet, mert a wifi errefelé nem opció. Megyünk tehát a boltba, próbáljuk felvenni a ritmust, de most valahogy minden roppant zajos, fojtó szagú, az utcákon ácsorgó férfiak tekintetét kerülve szaporázom a lépteimet.
Adminisztrálunk, ellenőrzünk, átvizsgálunk
Az üzletben szélesre tárják előttünk az ajtót, az idősebb férfi mosolyánál valószínűleg nincs is szélesebb a világon, jól látható tehát meglehetősen hiányos fogazata is. De semmi baj, a külföldi vásárlóhoz angolul jól beszélő fiatalembert küldenek, hamar tisztázzuk, hogy mire lenne szükségünk. Neki ehhez az útlevelemet kell beszkennelnie, bocsánat, szabadkozik, de minden oldalát. Aztán ujjlenyomatot vesz, na ne, de igen, ez is kell.
Majd újra szabadkozik, sajnos alá is kell írnom ezt a végtelen hosszúságú, kínai írásjeleket tartalmazó dokumentumot, a szerződést. Zavaró lehet, hogy nem tudja elolvasni – teszi hozzá, de mit van mit tenni… Hát igen, bíznunk kell egymásban, teszem hozzá én, de nem mosolygok.
Később a kisebbik fiammal telefonálva tudom meg, hogy nekem végem, mert nem is kártya az, hanem csip, amin keresztül megfigyelnek, de már úgyis mindegy, mert aláírtam a kommunista párt helyi szervezetébe való belépésemet… Röhögünk persze, de az nagyon is valóságos, hogy itt minden lépésünket adminisztrálják. A Nagy Falnál például, ha akarnánk sem tudnánk elveszni, mert annyi beléptetőkapun kell áthaladnunk felfelé és lefelé is, hogy esélyünk sem lenne eltűnni. Eltűnni annyi millió ember között, ahol most mi vagyunk a kínaiak…
Idegenek, akiket viszont mindenütt segítenek. Ha a metróban ácsorogsz tétován a metrótérkép előtt, biztos, hogy valaki a segítségedre siet. Legyen az a helyi metrórendőr vagy épp fiatal amerikai pár, akik otthonosan mozognak az itteni vonalak között. Apropó, rendőrök: a metróban kivétel nélkül minden állomáson, akárcsak a repülőtéren, átvilágítják a csomagodat, ha bármi gyanúsat látnak, még a legtömöttebb bevásárlócekkert is kipakoltatják.
És természetesen minket is megtekintenek egy testszkennerrel. Ehhez legalább öt-hat egyenruhás posztol minden állomáson, és tekintve, hogy a 19 metróvonal kismilliónyi állomással rendelkezik – képzelhető, mennyien vannak.
Ahogy a nagyobb a kereszteződésekben is áll egy-egy kitelepített, parabolaantennákkal felszerelt rendőrségi kamion, busz, jó néhány egyenruhással. Szóval elméletileg biztonságban vagyunk mindenütt, bár nem biztos, hogy ettől jól is érzed magad.
Eszünk, ennénk, de mit is?
Abban biztos vagyok, ha valahol a világon vegetáriánussá válnék, az Peking lenne. Hogy három nap után igazán jóízűen egy amerikai gyorsétteremben sikerül olasz húsgombócos spagettit enni – az felér egy vallomással.
A hutongok környékén levő étkezdék, éttermek, kifőzdék, nevezzük őket bárhogy, nem csábítanak a betérésre. Pedig rengeteg pálcikára tűzött, grillezhető húsféle várakozik a pultokban, és elnézve a mindig tömött helyeket, azt látod, a helyiek előszeretettek fogyasztják ezeket. Mondjuk ebben a formájában már felismerhetetlen a hús eredete, mégsem tudjuk magunkat rávenni sem ebédre, sem vacsorára.
Meglepő módon még az elvileg egyenrecept alapján készülő ’mekis’ hamburger sem ízlik. Annál inkább a péksütemények, amelyeket egy helyen kis tálcára szedegetjük (Google fényképes beazonosítás után), és műanyag dobozba ízlésesen csomagolva kapjuk meg. Valójában ezekkel a sütikkel és a Japánban már bevált élelmiszerláncok szendvicseivel gyűrjük le éhségünket.
A szállodai reggeli pedig hiába deklaráltan kontinentális, inkább az ázsiai ízlésnek felel meg: a főtt rizs, a húsos kis tésztabatyuk, a reszelt sárgarépa salátával bizonyára laktató, de talán érthető, miért a megfelezett banánt választom a kávé mellé.
Utazásunk előtt sokszor hallottuk itthon, a kínai ’kínai’ éttermek meg sem közelítik az európai ízléshez idomult kínait. Néhány nap után mélységesen egyetértek ezzel, ha csupán kívülről is nézem az étkezdéket. Bónuszként jár még ehhez a szójaszósz szinte mindent átitató tömény íze, ami anélkül is a szájpadlásodon köt ki, hogy bármit kóstolnál és a sülő ételek időnként meglehetősen orrfacsoró szaga.
S hogy miért vannak ennyien a hutongok körüli étkezdékben? Nos, az ok egyszerű, bár nehezen értelmezhető. Ezek a lakások mindössze 8-10 négyzetméteresek, jó, ha zuhanyzási lehetőség van bennük, s egy ágy. Konyha azonban nincs. Valahol tehát enni kell. S ha arra gondolok, hogy egy ilyen helyen naponta akár több ezren is megfordulnak, s hogy csupán néhány órára zárnak be, sejthető, milyen folyamatos tempót, készenlétet jelent ez a gasztronómia már iparnak tekinthető ágának.
Sokan vagyunk, ugye?
Második nap járjuk le a lábunkat térdig, amikor a Láma-templomhoz, a tibeti buddhizmus legjelentősebb központjához indulunk. Már a bejárat előtt araszoló, több száz méteres a sor, főként kínai ’belföldi’ turisták próbálnak lendületesen átjutni egymáson, és a kapun.
Észnél kell lenni, haladni, itt senki nem udvariaskodik, lépnek, ha te nem lépsz, lehetőség szerint eléd, már ki is kerültél a sorból. Talán az egyetlen színfoltja ennek a tömegjelenetnek, hogy viszonylag gyorsan túljutunk rajta, sokan előre megváltott jeggyel lépnek be, a hatvanon felüli külföldi turistáknak pedig elég az útlevél.
Ha abban bíznék, hogy a tömeg majd szétoszlik a templom óriási kertjében – a lehető legnagyobbat tévednék. Merthogy egyre csak nő és nő az emberáradat, hiába megyünk be az út elején levő, elképesztően magas árakkal operáló szuvenír boltokba – egymás sarkát érjük. Hiába jutunk be az első kisebb udvarba, az arannyal vagy bronzzal borított Buddha-szobrokat nézve, lépésről lépésre sokszorozódik meg a tömeg, helyenként mozdulni is alig lehet.
Hirtelen egy stóc, papírszalaggal átkötött füstölőt kapok valakitől a kezembe, s ahogy látom, a szentély előtti óriási gyújtóhelyen lehet meggyújtani, majd a parázsló füstölővel imádkozni. Szinte befogadhatatlan az élmény: rengeteg ember hajlong, imádkozik, a tömjénfüst körülöttünk egyre sűrűbb, jönnek-mennek a hívők, ahogy valaki elindul, már a helyére is lép valaki más. Sodródunk a tömeggel, nehéz most átérezni az elmélyülést vagy a templom nevét jelentő harmóniát…
A templom egyébként 1949 óta műemlék, az első kapuja Ming korabeli, szemet gyönyörködtetően, vibrálóan sárga és kék mázas csempe borítású. Beljebb, az óriási területen hat különböző udvar található: többek között a Béke és Harmónia, az Örök Áldás, a Törvény kerekének Csarnoka, és ahogy még beljebb jutunk, úgy válnak az udvarok egyre kisebbé, az építmények pedig magasabbá.
A legdöbbenetesebb találkozást a Tízezer Öröm pavilonjában egy 18 méter magas, fehér szantálfából faragott Buddha-szobor jelenti, amelyet háromévi utazás után, 1750-ben állítottak itt fel – a VII. dalai láma ajándékaként a császárnak. Itt követem el azt a hibát, amiért egy hívő meg is fed: lefényképezem ugyanis a szobrot, amit hite szerint illetlenség…
A ’sokan vagyunk, ugye?’ mondat pedig nem is itt, hanem Peking legfényesebb utcáján, az ottani Váci utcán, azaz a Wangfujingon hangzik el a hömpölygő emberáradatban. Egy magyarul hozzánk szóló fiatal kínai lánytól… A meglepettségtől válaszolni sem tudok, de gondolom, látszik rajtam. Beszélgetni kezdünk, kiderül, ő már Budapesten született, a szülei és a rokonok pekingiek, hazaugrottak néhány napra, egyébként pedig Pekingben kezdi az egyetemet nemsokára, bár otthon felvették a BME-re…
Szóval innen válaszolnám ennek az ismeretlen és kedves lánynak, soha, de soha életemben nem tapasztaltam még azt meg, csak itt, hogy milyen porszem is az ember milliónyi társa között.
A Nyári palotától…
Kína legnagyobb császári kertje, vitathatatlanul az egyik legvonzóbb látványosság Peking külső részén húzódik, ahova ma már metróval is kijuthatunk. A Kunming-, azaz a Hatalmas Fényesség tava körül fekvő dombok, a kertben szaladó utak, épületek mind-mind szimbolikus jelentőséggel bírnak.
A tóban három sziget is található, Tajvan, Hainan és Diaoyu szigetét jelképezve. Középütt pedig egy hosszú gát kígyózik – a történelmi selyemút megfelelőjeként. A gátszakaszokat hat különböző stílusú kőhíd köti össze, talán ezek a legszerethetőbb és legromantikusabb részei a kertnek. Magát a kertet és a legmagasabb pontján található palotát a Quing-dinasztia császára, Qianlong kezdte el építtetni édesanyja 60. születésnapjára. Hálából és tisztelete jeléül. Akárcsak a dinasztia örökkévalóságát hirdető, 26 méter hosszú, kétemeletes, márványból faragott Tisztaság és békesség nevű, örökre mozdulatlan hajóját.
A kertben egyébként valamiképpen minden az örökkévalóságot hirdeti. Számtalan fafajta, ciprus és szantálfák, tarkakérgű fenyők váltják egymást, rengeteg virág varázsol el, hát ha még azt is tudod hozzá, hogy a növényeket, akárcsak az épületeket egy jelképrendszer szerint ültették: míg a bambuszok és fenyők a hosszú életet, állhatatosságot és teljességet, a 9 ágú tarkakérgű fenyő, más néven a ’Kilenc Sárkány fenyő’ pedig a császári családot jelképezi. A vadalmafák pedig mindig a fenyőkkel szemben állnak, és a békét hirdetik.
A Hosszú élet hegyének alján, közvetlenül a tóparton fut végig a 728 méteres fedett, úgynevezett Hosszú Folyosó, amit szám szerint 14.000 festett fakazetta díszít, s ezzel ez a világ leghosszabb festett képtára. Legendák és mítoszok élednek fel a színes festményeken, madarak, halak, virágok vesznek körbe mindenütt. S hogy miért épült? Innen nyílik a legszebb kilátás a tóra, s hogy azt esős időben is szemlélhesse az anyakirálynő – fedett folyosó kellett. Az elképesztően zöld, tágas Nyári palota ma már a világörökség része.
a Nagy Falig
Pontosan úgy, ahogy a Nagy Fal, ami már egynapos túrát jelent. Hetven kilométert autózunk, s még mindig nem hagyjuk el Pekinget, amikor megérkezünk Mutianyuhoz. Szó szerint lélegzetelállító, ahogy a kabinos felvonóval libegünk úgy száz méter magasan az alattunk húzódó, vibrálóan zöld erdőségek felett. Hamarosan szemtől szemben láthatjuk a történelem egyik elképesztő emberi csodáját, a Nagy Fal itteni szakaszát.
És hirtelen felbukkan a fal, ameddig a szem követni tudja, úgy hullámzik át a tájon az épített védelmi vonal. Nincsenek jelzők a látványra, annyira igéző, hogy a végtelenség jár át. Nem kell sok hozzá (csupán néhány ellenőrző pont, ahol az elrontott útlevélszám miatt gyakorlatilag az aznapra esedékes néhány milliónyi látogatót tartom fel), és már el is érjük az első őrtornyot. Idegenvezetőnk pontosan elmondja, mennyi idő szükséges ahhoz, hogy biztonsággal elinduljunk, és vissza is érjünk buszindulásig.
Messziről nem tűnik komoly kihívásnak az egyenletesen haladó fal. Néhány száz méter után azonban gyorsan kiderül, a gránitból épült, általában 4-5 méter széles fal az őrtornyoknál beszűkül, s a rendkívül sok turista lassú menetelésre és várakozásra kényszerül. Akárcsak az utolsó őrtorony előtt, ahova 480 lépcső vezet fel. A napon önmagában is kihívás az ácsorgás, sokan fordulnak vissza, a magas lépcsők pedig nem csak felfelé, de lefelé is komoly erőfeszítést igényelnek.
Séta közben viszont elmerenghetünk azon, hogy először 550-ben kezdték el építeni ezt a védelmi vonalat, majd az 1300-as évektől az 1600-as évekig tartott a stratégiai hágó újjáépítése. Most pedig 2024-et írunk, és sétálunk rajta…
Visszafelé, a Peking központjáig tartó út a legnagyobb csúcsforgalom idejére időzíttetett, lassan haladunk a kétszer négy sávos út egyikén, a buszok, óriási méretű elektromos autók áradatában. Óriási emeletes házak következnek, rémlik, ahogy a Covid idején, hogy üzengettek egymásnak az ott élő több ezer, talán millió ember…
Még egy esténk marad a búcsú előtt, hogy aztán majd hosszú heteken, hónapokon át ülepedjen le mindaz, amit Pekingnek köszönhetünk.
Még nincs hozzászólás