Pap Verára emlékezünk
„Egyike a legigazabb színésznőinknek, úgy is mondhatjuk: az igazságnak és a groteszknek a mestere.” A vesztes karakterek azért emlékezetesek alakításaiban, mert soha nem érzelmesek, mindig van bennük valamiféle különleges, nyers, feloldozást nem kínáló humor; talán a vesztesek támadó humora, amit ő bátran és könyörtelenül felvállal” – írta róla néhány éve Radnóti Zsuzsa, annak a Vígszínháznak a dramaturgja, amelynek Pap Vera harminchat éven keresztül, egész színészi pályafutása alatt tagja volt.
Remek alakítások sora jellemzi pályáját: a Szentivánéji álom Hermiája, Kornis Kozmájának Hédije, az Úri muri Rozikája, az Amadeus Konstanzája, Fejes Endre Cserpes Margit házassága című darabjának címszerepe, Az ember tragédiája Évája, a Mikve főszerepe. Több mint negyven filmben és tévéjátékban játszott. Még a diplomaosztója évében, 1979-ben mutatták be Gábor Pál filmjét, az Angi Vera című alkotást, amelynek címszerepéért az akkor pályakezdő színésznő a Chicagói Filmfesztiválon elnyerte a legjobb női alakítás díját, 1981-ben pedig a David di Donatello-díjat, amelyre egész életében nagyon büszke volt.
Tavaly vendége volt a Ridikülnek, s ebből az alkalomból interjút adott kolléganőnknek, Koltai Juditnak. Az adás témája a hűség volt, s tán észre sem vették, hogy e gondolat köré fűzve kissé elgondolkodó, szaggatott válaszait, Pap Vera az életéről vallott:
„A hűséget jó tulajdonságként szoktuk emlegetni, de a hűség döntés kérdése. Nekem nehéz, mert nyitott kalitkában bírok csak meglenni. Bezárva azonnal szökni akarok. A Vígszínházban jó helyzetben voltam, rengeteget játszottam máshol, így könnyű volt hűségesnek lenni. Ebben az esetben a hűség örök.
A szerelemben is lehet örök hűség, én nem tapasztaltam meg, talán a szabadságvágyamnak köszönhetően. Bár nagyon irigylem azokat, akik le tudnak élni egymással egy életet. A szeretet fontos. Kétségtelen, hogy nehéz megőrizni. Nekem voltak elvárásaim fiatalon, s abból az ember nem szívesen ad alább. Egyéves koromban meghalt az anyám.
Ez nálam nyilván meghatározó, hisz nagyon erősen akartam egy emberhez kötődni. Ezért, ha bárkiben egy milliméter hiba is felmerült, elmentem. S elteltek az évek, és majdnem egyedül maradtam. A férjemmel az utóbbi tizenöt évben vagyunk együtt. Ő nem zárta rám a kalitka ajtaját. Hosszú útkeresés volt, míg megtaláltam őt.
Emberekhez, a barátaimhoz igyekszem hű lenni, és szeretem megőrizni a régi tárgyakat. Egyszer rátaláltam egy illatra. Ezt olyan szinten megszerettem, és használom, hogy ha a színházban elmegyek a folyosón, mindenki tudja, hogy ott jártam. Ehhez ragaszkodom. Minden döntésben benne kell lennie a saját magamhoz való hűségnek. Az más kérdés, hogy jól voltam-e hű önmagamhoz.”
A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színészművésznő, érdemes és kiváló művész februárban lépett utoljára színpadra. Ötvenkilenc éves korában, április 9-én halt meg.
Még nincs hozzászólás