Paleók és vegák egy asztalnál
A leginkább elfogadható tudományos megközelítés ma is azt vallja: hiába változott meg drasztikusan a környezetünk, az ember továbbra is mindenevő. Egyaránt szükségünk van például szénhidrátra, zsírra és fehérjére is. A kérdés már csak az, miből és mennyit fogyasszunk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben.
Ketten fogyókúráznak a közvetlen környezetemben, az egyik a labrador kutyánk, a másik a férjem. Az előbbi azon szerencsétlen alkatok egyike, „aki” még a levegőtől is hízik. A férjem pedig mindig korrigál engem, miszerint nem fogyókúrázik, csak egészségesen étkezik. Mindegy is a megfogalmazás: igen sok kilót leadott az elmúlt években, és sikerrel tartja az új súlyát. Neki a mostanában oly divatos paleolit étrend jött be, ami inkább a zsírbevitelre koncentrál, és a szénhidrátokat igyekszik száműzni. Ebből következően úgy főzök, mint egy lacipecsenyés, hiszen hús hússal és némi salátával kerül általában az asztalra. Ez azért is furcsa nekem, mivel ha gyerekkoromban megkérdezték tőlem, mit szeretnék enni, mindig főzeléket kértem, feltét nélkül. Nálunk tehát igazi, „ökomenikus” étkezés van, ha a kulináris különlegességekre éhező fiam és vegetáriánus barátnője felkeres minket, sőt, korábbi betegsége miatt szigorúan diétázó édesanyám is az asztalhoz ül. A labrador beéri light & fitt táppal.
Azt hiszem, egy ilyen családi ebéd szimbolizálja a legjobban azt, hogy mindenkinek a maga ízlése és szükségletei szerint érdemes táplálkoznia. Egyszer egy orvostól azt a bölcs tanácsot kaptam: bármit egyek, amit csak szeretek és megkívánok – hiszen így biztosíthatom mindazt, amit a szervezetem igényel –, legfeljebb bizonyos dolgokat mértékkel fogyasszak. Nekem ez nagyon bejön.
A táplálkozási egyensúlyunk a legtöbbször amúgy is ott borul fel, hogy valami miatt elromlik az önértékelésünk. Meg akarunk felelni, nem vagyunk biztonságban, bizonyítunk, és így tovább, emiatt pedig hamis ideákat követünk.
Sok évvel korábban egyetlen mondat elég volt ahhoz, hogy a legszigorúbb diétába fogjak, és hosszú ideig kizárólag nulla százalékos zsírtartalmú termékeket fogyasszak, az édesség szót pedig töröljem a szótáramból. Az akkori társam azt mondta arról a nőről, akivel megcsalt, hogy „ő valóban vékony”. Az akkoriban készült fényképeim egy csontsovány, idegen nőt mutatnak helyettem. Az a legviccesebb, hogy rég szétmentünk már, amikor világossá vált számomra, hogy ezt a bizonyos mondatot valójában úgy értette: éppen az a gondja velem, hogy kétségbeesetten próbálok átalakulni valaki mássá, aki egyáltalán nem én vagyok.
Nem kellenek kozmetikai cégek „valódi nő” kampányai ahhoz, hogy belássuk: akár fölös kilókkal, netán narancsbőrrel és ráncokkal együtt is szerethetnénk magunkat. Nem az egészségesnek hitt étkezés tesz majd boldoggá. Hiszen ma már nincs tökéletes receptúra arra, kinek mi a jó, melyik szervezet mire reagál a legmegfelelőbben. Ráadásul a legtöbb módszer azon alapul, hogy valamit ki kell hagyni az étrendünkből, mást pedig nagyobb mennyiségben fogyasztani. Ez pedig vagy jó nekünk, vagy nem. Ezért sokkal inkább érdemes egyensúlyra törekedni, felmérni az alkatunkat, megérteni az igényeinket, és kihagyni az aszkézis fázisát, vagyis inkább többet mozogni, mint kevesebbet enni a kelleténél.
Aki képes olyannak mutatni magát, amilyennek a szíve mélyén látszani szeretne, azaz rend van a lelkében, tudja, honnan jön, merre tart, épp a helyén érzi magát az életében, szinte biztosan úgy étkezik, ahogy az neki tökéletesen megfelel. Azt pedig még a plasztikai sebészek sem cáfolják őszinte pillanataikban, hogy mindenkinek úgy jó a teste, ahogy van, lényeg, hogy elégedett legyen magával.
Még nincs hozzászólás