Őrizz meg valamit a nyárból
Nemsokára megint véget ér egy nyár. Kell valami kis apróság, filléres dolog, amire jó ránézni, mert úgy ragyog, vagy mert dehogy ragyog, szalmából van és száraz virágból. Hogy egy pillanatra visszamosolyogjon ránk, és azt súgja, ne félj, eljön megint.
Kell valami minden nyárból, ami szép, hogy segítsen emlékezni. Akármilyen bolondos is egy lábgyűrű meg egy csapat bokalánc, mert ahol viseltük, aki a lábunkra csatolta, akivel együtt nevettünk rajta, arra muszáj időről időre visszagondolni. Lehunyt szemmel emlékeket álmodva, vagy a kis bizsut szorongatva, megcsodálva, aztán visszarejtve a dobozába.
Velem történt az egyik legszebb nyáron. A török tenger nekisodort egy víz alatti sziklának, és eltört a bokám. Török mentő, török kórház, török műtét. A kedvesem, hogy el ne felejtsem az épület alapját nyaldosó tengert, mindennap hozott nekem egy kis ékszert. Láncot, karkötőt, fülbevalót, hajcsatot.
Mindegyiken türkiz volt az ékkő, a nyári tenger és a boldogság színes köve. Csak néztek az orvosok és az ápolók, milyen gyorsan gyógyulok. Rég volt, szép volt.
Kleopátra ékszerei a ruháin is ott ragyogtak. Ha valaki Egyiptomban jár, egészen biztos, hogy hoz valami köntöst, ruhát vagy stólát, ami csupa fénnyel és gyönggyel van kivarrva. Mennyi mesét mond el egy ilyen darab, de jó is egy téli estén kézbe venni és meghallgatni ezeket a szép történeteket. Ha a távolba visznek vissza, megszelídülnek, és akkor is csodálatosak, ha akkor még, amikor történtek, szomorú volt a végük.
A kincsesládájában mindenki őriz aprócska dolgokat, nem érnek semmit, de mégis olyan szépek. Egy kis kitűző, egy hajcsat, egy gyűrű… Ha közelről bámuljuk, életre kel és felragyog. A köve őrzi a víz fényét, a nap sugarát, a virágok káprázatát.
Azt gondolnánk, hogy az ember csodákat képes megalkotni, egy textil színe, mintája, egy ékszer formája, a kövek alkotta díszítés… Csakhogy nincs semmilyen kompozíció, amely ne a természet művét másolná. Isten alkotta a páva tollát, a tenger színét, a virágok millióféle fodrát. Ha magunkra veszünk egy télen túl csicsásnak gondolt sálat vagy ékszert, nem teszünk mást, csak viseljük az – Isten egyik alkotását utánzó – szépséget.
Gyűrű a kislábujjon, a nagylábujjon, láncfonatok a rüsztön? Semmi nem tud ilyen értelmetlen lenni, ilyen bolond, ilyen giccses, csak egy boldog, forró nyár. Először Indiában láttam lábgyűrűket és vaskos bokakötőt az ott élő nőkön. Azok a hölgyek vadító színű szárit viselnek, vörösre lakkozva a kezük-lábuk, és mivel mezítláb járnak, a lábfejük rettenetesen piszkos. Hogy szépek-e, szexik-e mégis? Őrületesen.
Na, meg a kendők. Azokat talán nem őrizzük a nyári ruhák között, hisz egy szép selyem- vagy kasmírsál minden évszakban hasznos lehet. Hát még ha annyi emlék kapcsolódik hozzá, annyi melegség, annyi színfolt, ahány virágból épül fel a mintázata.
Még nincs hozzászólás