Öregszik, de itt van!
Hatvanéves lehetett, akkor jött vissza az óhazába. Dolgozni, meg – mai szóval – csajozni. Új hazájában maradt egyetemi katedrája, ott őshonos családja.
Budapesten úgy ismerkedhettem meg vele, hogy a nálam mintegy húsz évvel idősebb, külföldre szakadt hazánkfiának bemutatott engem az egykori gyengéd szálakat épp elvágó, de a barátiakat megőrző exem. Jót beszélgettünk, ettünk-ittunk mindhárman a budai kisvendéglőben, politizáltunk, szakmáztunk, de akarva-akaratlanul láttam: a másfél méter magas, szódásszifon szemüveget viselő, Kiss Manyi után szabadon „nem túl csúnyácska" bácsi percről percre lelkileg is közelebb került egykori barátnőmhöz.
Az első eszmecserét követően öregedtünk pár évet, a haza szakadt hazánk fia sűrűn szállt repülőre és utazott vissza a katedrájához, no meg gyakorló családjához. Időközben az ugyancsak nagyon fontos barátnőmmé vált újabb valaki szintén úgy döntött, hogy bemutat a nálamnál mintegy húsz évvel öregebb, hozzám képest sokkal családosabb és – még mindig Kiss Manyi stílusában – nem túl csúnyácska bácsinak.
Bevallottuk, hogy már összehozott a sors bennünket, de a részletekről nem lett volna illő előadást tartani. Ezért is lehetett, hogy miközben házigazdánk talán éppen az asztalt szedte le, régi-új barátom rám kacsintott, és vigyorogva megjegyezte: bocsáss meg, látod, öregszem, öregszem, de itt vagyok.
Mára már abba az életkorba léptem, amelyikben derék, külföldre, illetve mind gyakrabban belföldre – barátnőim mellé – szakadt hazánkfia volt a közös történeteink idején. Mostanság már lábjegyzetet is kapnak az emlékek: irigylésre méltóan tudott öregedni derék barátom. Még arra is futotta erejéből, hogy – miközben tovább töpörödött, hangosabban szuszogott, és romlott a látása – itthon is elvállaljon egy egész embert kívánó tisztes munkát, de nem hagyta cserben a katedrát, és „otthoni” családját sem.
Időnek utána mégis megnyugodhattam. Budapestre szakadt hazánkfia létrehozott egy magyarországi intézményt, beletett pénzt, tudást, sok munkát és – számomra ez volt a legfontosabb – egy új „helyi” asszonyt, akit ismertem ugyan, de köszönőviszonyban voltunk csupán. Öregedj, öreg barátom – gondoltam –, ha itt is vagy, ez nem az a „pálya”, ahol keresztezzük egymás útját.
Hogy nem az? Az intézménynek egyre jobban ment, bővült, erősödött. Olyannyira, hogy egyszer csak megszólalt a telefonom. Mit hallottam a túloldalról? Egy jól ismert kedves hangot, a hajdanán szerkesztésemben készült napilapos gazdasági mellékletnél még egyetemistaként gyakornokoskodó ifjú kollegina csacsogását:
„Szia, Laci, már nem dolgozom a kormánynál, eljöttem, megpályáztam egy állást, s most egy igazán aranyos főnöknőm van, meg mellette az ő cégtárs partnere, egy hazánkfia külföldről, jó eszű, nagy tudású, nagypapás bácsi, akinek be nem áll a szája, vidám, viccelődő, mindig van egy – vagy inkább tíz – jó szava, még hozzám is. A múltkor már ebédelni is elhívott, alig öregebb nálad húsz évvel, majd bemutatlak benneteket…”
Még nincs hozzászólás