A Ridikül Magazin megrendeléséhez kattintson erre a sávra!

Ridikül Magazin logo

Olyanok lettünk anyámmal, mint két idegen

Imádtam apámat. Talán, ha nem hal meg fiatalon, 48 éves korában, idő előtt, az én életem is máshogyan alakul. Talán másként nézek a férfiakra, ha nem hiányzik olyan nagyon ő, a rajongásom első tárgya, a tökéletes, a mindent tudó férfi.

Fotó: Shutterstock.com

Nem csak nekem hiányzott. Anyám is fiatal volt még, amikor megözvegyült. Én félárva lettem tizennégy éves koromban. Anyám pedig özvegyasszony negyvenkét évesen. Persze minden szeretetét, ambícióját, élete minden szorongását, rám öntötte.

Egyetlen, túlféltett kincseként sehogyan sem tudtam a saját lábamra állni. Bár nem mondta, éreztem, hogy nem akar mellém mostohaapát hozni a házba. Pedig még szép volt, kerülgették a férfiak.

De még évekkel apám halála után is kötelességének érezte a hűséget iránta, és titkolnivalónak minden női vágyat.

Jót akart nekem, rosszat tett mégis. Apám halála után örökké a múltról merengett, vagy a jövőt tervezte. Csak a jelenről nem vett tudomást. Nehéz volt vele élni.

„Apád örült volna, ha megéri”, mondta, ha olyasmit csináltam, ami kedvére való volt, és apám feltételezhető nemtetszésével találkozott minden tévedésem. S egy halottal nem lehetett vitatkozni. Egy elmúlt világ börtönébe zárt.

Saját korosztályom idegenné lett. Lenézte a barátnőim divatozását: ha néha feljöttek hozzám korombéli lányok, tudtam, hogy anyámat idegesíti mindenen kirobbanó nevetésük.

Boldogtalan anyám megvetette a boldog embereket. Öregesebben öltözött, mint a korához illett volna. Ma sem tudom, hogy miért érezte úgy, neki már nem lehet öröme. Nem tudom, miért zárkózott be özvegységének fájdalmas magányába.

Tibor apámnak kollégája volt. Furcsa, magának való, kortalan ember, aki nyolc macskával élt egy lerobbant gellérthegyi villa alagsorában. Apám halála után megmaradt nekünk segítségnek, barátnak. Tibor és anyám, valami fülledt, beteljesületlen viszonyban éltek éveken át.

Mintha anyám vette volna el a kedvemet, későn kezdtem nővé érni. Undorodva figyeltem növekvő melleimet, csípőm kerekdedségét.

Csúnyának, kövérnek, visszataszítónak gondoltam magam. Testemet hosszú trikókkal eltakarva hordtam. Eszeveszett fogyókúráimat mértéktelen falások követték. Társaságba nem jártam, lenéztem mindenkit, miközben utáltam magam.

Életem anyámé volt, helyette kellett örülnöm is. A büszkeség, mely hangjában érezhető volt, valahányszor rólam beszélt, külsőmre nem vonatkozott soha. Nem akart megtanítani semmiféle nőies dologra.

Nem szólt rám, hogy öltözzek divatosabban, nem tanított meg női taktikákra, a flörtölés, a csábítás művészetére. Anyám, bár nem tudatosan, vénlányként akart felnevelni. Talán azért, hogy soha ne vehessen el tőle senki.

Ismerni akarta minden gondolatomat, tervemet. Eldöntötte, melyik egyetemre jelentkezzek, mely nyelvekből vizsgázzak. Érettségi előtt napra pontosan kidolgozta, hány tételt kell megtanulnom ahhoz, hogy végezzek a töméntelen tanulnivalóval.

Apámon kívül Tibor volt az egyetlen férfi az életében. Vele beszélte meg tanulmányaimat, tőle kért tanácsot, ha úgy érezte, nevelésem nem az eltervezett irányba halad.

Ahelyett hogy ágyba bújt volna vele, valami bűnös és hazug módon tartotta izgalomban magát és a férfit is. Nem lehetett jó vége ennek. A parázs, Tibor anyám iránt érzett vágyakozása, végül lángra kapott, és felperzselte az egész életünket.

Érettségi előtt történt. A szalagavatónkra hófehér estélyi ruhát varratott az osztályban minden lány magának, amely csupán az utolsó nap reggelén lett készen. Addig kinyúlt, ócska farmerban és a szokásos kockás ingemben készültünk heti két alkalommal a keringőre.

Bár akkor még nem tudtam, hogy ez a tánc fogja lezárni nemcsak a gimnáziumot, de gondtalan gyerekéletem is. Nem tudtam, hogy abban a hófehér nagyestélyiben, azon az estén, egyetlen tánc alatt nővé érek. Rút kiskacsából hófehér hattyúvá változom.

Nem tudta senki, én magam sem, hogy a testemre simuló, földig omló selyemruhában, a könyékig érő, fényes, fehér kesztyűben, magas sarkú cipőmben, ott a parketten a hamupipőke hercegnővé átváltozik.

Mert én még akkor is, ott is, a negyedikes lányok gyűrűjében is, esetlennek és csúnyának éreztem magam. Zavartak a ránk tapadó tekintetek. Egészen addig a pillanatig szégyent éreztem csupán, amíg Tibor, aki anyám kérésére eljött, hogy a keringőt apám helyett eltáncolja velem, karjába vett.

Akkor azonban, egyetlen pillanat alatt megtörtént a varázslat. Életemben először láttam magam egy férfi szemében olyannak, amilyen voltam, fiatalnak, kívánatosan gyönyörűnek.

És beleszerettem a férfiba, akinek szemében először láttam szépnek magam. Kegyetlenül nehéz hetek jöttek. A legrosszabb pillanatban talált rám az első szerelem. Hiszen tanulnom kellett volna, érettségi, egyetemi felvételi előtt álltam. Tibor megpróbált a kettőnk között fellobbanó szerelem elől menekülni.

Végül nem bírta tovább.

Május vége volt. Anyám megbízásából vittem almás pitét Tibornak. Nagyon szerette. Gellérthegyi lakásának elhanyagolt kertjében már rozsdásodni kezdett az orgona. Élesen emlékszem szobájának félhomályára, a szakadozott kárpitra, a vetetlen ágyra dobott, gyűrött plédre.

Emlékszem a tűzre, mely Tibor tekintetében lobbant. Akkor ott biztosan tudtam, hogy hatalmam van fölötte. Mert nő vagyok. Tizennyolc éves, hibátlan és érintetlen. Tudtam, hogy csak akarnom kell, és megtörténik.

És én akartam. Vágyakoztam, ahogyan csak kamaszként képes ember vágyakozni. Ebben a vágyban kíváncsiság volt, remegés, valami mély, örök akarása a szerelemnek.

Jól választottam. Tibor tudta, mit kell csinálni. Mozdulatai gyengédek voltak, mégis határozottak. Tudta, mit kell rajtam megérinteni. Nem rontott ajtóstul a házba. Miközben lesegítette rólam vékony, tavaszi kabátom, arca nyakamhoz ért, fülembe súgta, szép vagy, tudod?

Tíz hosszú ujja hajamba túrt, és megcsókolt. Úgy, ahogyan soha később nem csókolt meg senki. Érintése egyszerre volt vad és érzékien visszafogott. Lassan vetkőztetett. Játszott a testemen.

Szüneteket tartott, hagyta, hogy akarjam, hogy a vágyakozástól ne vegyem észre, fáj. Mert fájt. Talán nem is a testemnek, a lelkemnek fájt a búcsúzás a lánytól, aki voltam. A gondtalanság, az ártatlanság korától.

Tiborral való viszonyom fél évig tartott. Megtanultam tőle mindent magamról. A testem kitelt, a mozgásom megváltozott. Az árnyékból kiléptem a fényre, és amikor már biztonságban éreztem magam, elhagytam őt, aki az apám volt, a tanárom és az első szeretőm.

Anyám soha nem tudott nekünk megbocsátani. Soha többé nem kerültünk közel egymáshoz. Olyanok maradtunk, mint az idegenek, két nő, akik egy férfi miatt kis híján tönkretették egymás életét.

Címkék: boldogtalanság, férfi-nő viszony, anya-lány-szerető

Még nincs hozzászólás

Szóljon hozzá!


Az ide beírt név jelenik majd meg a hozzászólásánál!

Az ide beírt emailcím nem fog megjelenni a hozzászólásban, kizárólag az esetleges válaszhoz tároljuk!

Figyelem! Az ide beírt szöveg minden látogatónk számára látható lesz!

A ridikulmagazin.hu site adminisztrációs és moderálási alapelveibol eredoen elofordulhat késés a beküldés és a megjelenés között!