Nők az I. világháborúban
A nők többsége a háború előtt otthon töltötte a napjait, és a család ellátásával, a gyerekek nevelésével foglalkozott. A háború kezdeti szakaszában a feladataik főként adománygyűjtésre, jótékonysági munkára, sapka-, zokni- és kötszerkészítésre korlátozódtak, de mivel egyre több férfi indult a frontra, a nők kénytelenek voltak átvenni a munkájukat.
Új munkahelyeket is teremtett a háború, a fegyveres erőket ugyanis korábban elképzelhetetlen mennyiségű lőszerrel, élelemmel és felszereléssel kellett ellátni. A hátországok gazdaságát egyértelműen a háborús érdekeknek, az utánpótlás megteremtésének rendelték alá, és propagandaplakátok segítségével igyekeztek meggyőzni a nőket – tartozzanak bármely korosztályba, vagy társadalmi csoportba –, hogy kötelességük a remélt győzelem érdekében munkát vállalni.
Világszerte több millió nőt tudtak így mozgósítani, akik dolgoztak telefonközpontokban, földeken, vezettek buszokat, de még olyan nehéz és veszélyes munkát is elvégeztek, mint a bányászat, a hajóépítés és a robbanólövedékek csomagolása. A munkamorált nemcsak – az évek során egyébként egyre lanyhuló – hazafias tűz, de a férjek és férfi családtagok iránti aggódás is meghatározta: minden szorgosan eltöltött munkaóra a fronton harcolók életben maradását segítette.
A hölgyek nem csak a hátországban láttak el létfontosságú feladatokat: a fegyveres konfliktus kezdetétől önkéntesen jelentkeztek a kórházakba, és ápolták a beteg, sebesült katonákat. A nővéreknek nem csupán a veszélyekkel kellett dacolniuk – a kórházak többsége még a frontvonalak mögött is ki volt téve az ellenség támadásainak –, de nap mint nap el kellett viselniük a halottak vagy a reménytelenül szétroncsolódott testek lehangoló látványát is, miközben legtöbbjük különösebb felkészítés nélkül nyújtott ellátást és vigaszt a kétségbeesett katonáknak.
A harctér közelében a nők hihetetlen bátorságról is tanúbizonyságot tettek, életüket kockáztatva vezették a mentőkocsit vagy nyújtottak elsősegélyt, olykor ellenséges tűz alatt.
A fegyveres erők munkájában nagy segítséget jelentettek a segédszolgálatosok is, vagyis a harcot nem folytató személyzet. Többek között szakácsok, írnokok, telefonközpontosok, mérnökök és futárok tartoztak közéjük. 1917-től rájuk is szükség volt a frontokon, így a vezetőség arra biztatta a nőket, hogy vállalják ők a segédszolgálatos teendőket. A háború utolsó szakaszában az Osztrák–Magyar Monarchia seregeit mintegy 50 000 nő segítette a harcmezőknél.
Az országok többsége óvta a nőket a csata veszélyeitől, de Szerbia például olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy a hiányt női katonákkal kellett pótolnia. Más országoknál is előfordult, hogy hölgyek harcoltak a lövészárkokban: Oroszországban és Németországban több nő annyira akart harcolni, hogy férfinak adta ki magát.
1917 közepén például az orosz hadsereg válságba került, több ezer férfi dezertált. Egy Marija Bocskareva nevű nő meggyőzte a vezetőket egy női szakasz – az úgynevezett Halálosztag – létrehozásáról, részben azzal a szándékkal, hogy ez majd hat a férfiak hiúságára, és ráveszi őket az újbóli harcra. A 2000 fős zászlóalj kemény harcokban vett részt, létszáma mintegy három hónap után 250-re apadt.
Súlyos áldozatokat hoztak azonban az otthoniak is a nagy háború alatt. A családfő nélkül maradt asszonyok, fiatal hadiözvegyek nem ritkán prostitúcióra kényszerültek, hogy eltarthassák nyomorgó gyermekeiket. A gazdaság militarizálása éveken át éhezésre kárhoztatta az embereket, megállíthatatlanul terjedtek a járványok, a békeidők erkölcsi rendje felbomlott. Krúdy Gyula lehangoló képet fest Pestről 1918-ban: „A becsületes és egészséges embereket kell maholnap megjelölni, mert hiszen mindenki nyavalyás és bűnös lett a lakosságból”. A világháború így minden emberben kitörölhetetlen nyomot hagyott, a fronton vagy a hátországban megélt traumák egy életen át elkísérték őket.
Még nincs hozzászólás