Névtelen lelki segély
Nő lévén azonnal telefont ragadok, akár öröm, akár bánat ér, hiszen muszáj ilyenkor kiöntenem a szívem. Szabályszerűen megkönnyebbülök, ha beszélhetek az érzelmeimről, a legjobb barátnőm pedig mindig együtt érzően hallgat végig. Ám kit hívhat az, akinek nincsenek olyan számok a telefonjában, amiket akár hajnalban is tárcsázhat? Például a lelki elsősegély vonalakat.
Hazánkban 1973. április 24-én – hosszas előkészítést követően – indult az első lelki elsősegély telefonvonal, Budapesten. Mindennek már több mint negyven éve, ám vannak közöttünk olyanok, akik még tisztán emlékeznek az első napra, s arra is, hogy azon a bizonyos szombaton ötszázan hívták fel őket. Buza Domonkos és felesége ott ültek az első stábban is.
Buza Domonkos, a Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetségének tiszteletbeli elnöke több mint negyven éven át segítette – és nem csak telefonon – a krízishelyzetbe került embereket. A pszichológus nemcsak a kezdetekről mesél, hanem arról is, hogy milyen személyiségű emberek alkalmasak erre a hivatásra.
„A hetvenes évek elején jártunk, amikor dr. Kun Miklós, a megboldogult Lipótmező osztályvezető pszichiátere azzal tért haza egyik külföldi útjáról, hogy valahol Nyugat-Európában megismerkedett egy Magyarországon teljesen ismeretlen módszerrel. Ez a bizonyos új »módszer« a lelki elsősegély telefonszolgálat volt. Mintegy kétszáz szakember volt kíváncsi az újdonságra, s ötvenen maradtunk, akik bele is vágtak a nagy kalandba.”
A hetvenes években azonban a három t („tiltott, tűrt, támogatott”) közül még a tűrt kategóriába is rendkívül nehézkesen sikerült bekerülni, hiszen a létező szocializmusban a krízishelyzet és az öngyilkosság nem lehetett beszédtéma, ilyen élethelyzet nem is létezhetett. Ráadásul a szakma sem nézte jó szemmel ezt a vállalkozást, a telefont mint segítő módszert „szakmaiatlannak” titulálták.
A nehezített pálya miatt Kun doktor és csapata mintegy másfél éven át küzdött azért, hogy végül 1973. április 24-én beérkezhessen az első segélykérő telefonhívás. Az első tapasztalatok igencsak meglepték a segítőket.
„Nem sokra mentem az iskolában tanult elméletekkel, hiszen a telefonvonal másik végén beszélő emberről nem lehet, és minek is diagnózist felállítani. A segélyhívó számot elsősorban nem azért hívják, hogy egy pszichológussal beszélgessenek, hanem embert keresnek. Emberként vagyunk megszólítva. Ám a másik véglet is kizárt: nem ringathatjuk és nem tutujgathatjuk a segélykérő lelkét. Az élet sem erről szól. Ahogy a nevünkben is szerepel, elsősegélyt nyújtunk. Amikor elakad az ember az útján, s úgy érzi, nincs tovább, vagy nem tudja, hogyan tovább, akkor az, hogy időt adunk – meghallgatást, figyelmet és megértést –, életmentő lehet.”
Buza Domonkos szerint mit sem változtak az emberi problémák: manapság ugyanazokkal a gondokkal emelik fel a kagylót a telefonálók, mint negyven évvel ezelőtt. „Párkapcsolati problémák, konfliktusok, kisebbrendűségi érzés, betegségek, magány, az élet értelmének elvesztése.”
A segítségkérők nagy többsége nő, a férfiak – sajnos – elvétve kérnek segítséget. „A férfiak nehezebben mutatják meg, ha bajban vannak. Sokszor az agresszió vagy a közönyösség, ami leplezi a gondokat, így aztán nehezebben kapnak elfogadást, segítséget.”
A tiszteletbeli elnök nem titkolja, kudarc is érte őket a szolgálat során. „Bizony, vannak halottaink, néha eljut hozzánk, ha nem voltunk elegendőek a segítséghez. Ilyenkor mi is gyászolunk. Aki önpusztító gondolatokat forgat a fejében, nem feltétlenül számol be a tervéről, nehéz meghallani a segélykiáltást. Ez egy kulturálisan meghatározott probléma. Inkább megérezzük, mint tudjuk a szándékot, és nem szabad elszaladni előle. Plusz odafordulás, szándék kell, hogy ott maradj a bajban.”
A telefonos segítők valószínűleg a legkomolyabb tapasztalattal rendelkeznek hazánkban az emberi nyomorúsággal kapcsolatban. Abban is biztosak, hogy nem a karácsony a legkritikusabb időszak a segélykérések terén. „Az ünnepek alatt egyfajta kegyelmi csönd van, karácsony és újév között sincs sok hívás, aztán újév után, ahogy hétfőnként is, már hajnalban megindulnak a telefonok.”
A szolgálat munkatársai ugyan sosem fedik fel a hívó számára a kilétüket, ám mindez nem azt jelenti, hogy személytelen módon emelgetik a telefont. Mivel a nemzetközi minta szerint működnek, mind az önkéntes munkatársak, mind pedig a segélykérők névtelenek maradhatnak.
Igaz, hogy önkéntesek jelentkeznek a feladatra, ám rendkívül komoly szűrésen és képzésen kell átesniük. A krízisintervenciós munkára kiképzett önkéntesek teamben dolgoznak, és összetett személyiségi alkalmassági vizsgákon kell megfelelniük. „A jelentkezést alkalmassági vizsga követi, majd egy hosszú önismereti folyamat. Komoly a lemorzsolódás, hiszen csupán kevesek motivációja elég erős ehhez, és a személyiségi követelmények is szűrnek. Az ugyanis nem elegendő indok ide, hogy a jelentkező nyugdíjba ment, és sok lett az ideje.”
Buza Domonkos elmondta: természetesen velük, aktív segítőkkel is megeshet, és meg is esett már, hogy lelkileg rossz passzba kerültek. Ilyenkor mindig van lehetőség „szabadságra menni” az ügyeletből. Fontos, hogy ilyenkor önmagukra is időt és figyelmet szánjanak. A segítőt szupervízió támogatja, ahol mindig megoszthatja az elakadásait, a hívásokkal kapcsolatos nehézségeit.
Az sem igazán ismert még, hogy a Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetsége 1997 óta minden május első hétvégéjén „Telefonos napot" rendez. A Telefonos nap jelmondata: „hogy beszéljünk egymással”. Mindezzel azt az üzenetet szeretnék a segítők eljuttatni, hogy addig mindig van remény a problémák megoldására, amíg beszélünk, és szót értünk egymással.
A lelki elsősegély telefonszolgálat száma: 116-123.
Bármely rendszerről éjjel-nappal, ingyenesen, névtelenül hívható.
Még nincs hozzászólás