Nem tudom. Érzem.
Vannak különlegesen érzékeny emberek, akikkel mindig fura dolgok történnek. Megérzik a közelgő veszélyt, ránézésre tudják, hogy jóra vagy rosszra számíthatnak-e az érkező idegentől, azonnal felismerik, ha egy fotón látott ismeretlen lesz a következő szerelmük...
Vannak dolgok, amiket nem tudhatunk. Viszont biztosan érezzük. Amióta világ a világ, kutatják a jelenség okát, isteneknek, az égboltnak, sőt, különleges állatoknak tulajdonítják az erőt, amely képes erre a varázslatra, mára pedig még a kvantumfizikát is belekeverik a dologba. De egyelőre mégsem találtak egzakt magyarázatot a hatodik érzékünk működésére.
Végtelen tudattár
Bolygónk különböző területein létezik egy elképzelés, amely érdekes módon azonos pilléreken nyugszik. Ebből merítenek a jósok, sámánok, boszorkák, tündérek, bölcsek és próféták. A lényege, hogy van egy minden élő- és valaha élt lény számára elérhető tudattár, egy hatalmas, közös könyvtár, amely a tiszta tudatunk számára a kezdetektől felnyitható és böngészhető.
Egyesek azt is tudják, hogy a neve Akasha-krónika. Amióta világ a világ, minden történés, tett, érzelem, gondolat, párbeszéd stb. megtalálható benne, a kérdés csak az, ki tud hozzáférni az adatokhoz. (Egyébként bárki hozzáférhet, és használjuk is a Krónikát, csak nem feltétlenül bízunk az információkban.)
Leszaladok a könyvtárba!
Hasonlít az Akashára, igaz?
Ez a korlátlan bölcsesség sem könyvek lapjain nyugszik, és nem is merevlemezeken található, hanem a lélek egy tiszta rejtekében, ahová csak akkor juthatunk, ha képesek vagyunk kikapcsolni az elménk örökké csacsogó, viaskodó, replikázó üzemmódját.
Pontosan úgy léphetünk be oda, ahogy az Akasha-könyvtárba (hiszen a kettő ugyanaz). Elindulunk befelé.
Álmomban már láttalak
Kérdés, elhisszük-e a fellelt információk valódiságát, és van-e bátorságunk élni velük? Minél modernebb az ember, minél civilizáltabbak vagyunk, minél zajosabban élünk, annál inkább elzárjuk magunkat ezektől a finom jelzésektől. Pedig elég csak álmodni, és az Akasha kitárul.
Mert minden éjjel megmerítkezünk abban a dimenzióban, ahol a végtelen közös információ elérhető. A színtiszta üzenet álmok formájában érkezik a tudatunkba, szimbólumokba csomagolva. A szimbólumok pedig csodálatosan feltárulkoznak, ahogy az agy elnémul és a tudat megnyílik. Például az ébredés előtt és alatt van az elménk ebben az állapotban, ezen a rezgésszinten, ahol tisztán kommunikálhat a titkokról.
Dervistánc
A 12. században, az Oszmán Birodalomban jött létre a muszlim szerzetesrend, a szúfi. Tagjai szegénységet és aszkéta életet hirdettek, és a tudománnyal foglalkoztak. Ők voltak talán az első ’pszichológusok’, híresek voltak lélektani ismereteikről, tőlük származik például a mai Enneagram (emberi karaktertípusok) tudománya.
A rend képviselői a dervisek, akik a meditáció és a sajátos keringő táncuk segítségével keresik a kapcsolatot Allahhal és a Mindenséggel. Úgy vélik, hogy a világ minden egysége forog, kering, ezt idéző táncuk révén tehát összekapcsolódhatnak az univerzummal.
Más-más úton ugyanoda
Van egy gyönyörű film, Nacer Khemir rendezte, a Bab’ Aziz (Aziz Apa). A szúfi történet lényege, hogy az ember sokkal több, mint amit hisz magáról. Tanít a szerelem mélységére, a hit erejére, az álmok valóságára. Csodás veleszületett képességekkel rendelkezünk mindannyian, melyek a civilizáció és a technika fejlődésével egyre inkább elvesznek, elkopnak belőlünk.
Pedig a szívünk – vagy a tudatalattink – képes utat mutatni számunkra, legyen az konkrét földrajzi hely, vagy maga az életünk útja. Csak már nem merünk hinni ebben. A filmben az öreg Bab’ Aziz és unokája, miközben heteken, talán hónapokon át bandukol a kietlen sivatagban, hogy odaérjen a sokévente megrendezett dervistalálkozóra, összeakad más-más dervissel, akik ugyanoda tartanak.
Hogy pontosan hova? Ki tudja? Ám a néhány szavas üdvözlés után mégis más-más irányba indulnak tovább. Mert mást-mást diktál a szívük. Igaz, az öreget időközben magához szólítja Allah, de a többiek végül mind odaérnek, ki erről, ki arról ugyanoda, méghozzá hiánytalanul és időben. Csoda volna? Vagy a hit önmagukban, a képességeinkben? Bármelyik is, kezdődhet a szent mulatság, Isten üdvözlése, a meditáció, a hálaének, a dervisek pörgő-forgó, a Mindenség keringését idéző tánca.
A hatodik érzék fejleszthető
Dr. Domján László, az Agykontroll hazai képviselője tanítja előadásain, hogy megérzéseink létezők, képességünk pedig fejleszthető. A tanfolyam egyik gyakorlata, hogy két idegen ember egymás mellé kerül, és pár perces néma egymásra hangolódás után beszámolnak egymásról.
Családi állapot, munka, egészségi állapot… Döbbenetes, mennyire érezzük egymást pusztán a közelség és a látvány alapján! Domján szerint, ha megérezzük, ki hív, amikor megszólal a telefon, jegyezzük meg azt az érzést, amely ilyenkor elönti a testünket. Mert ha gyakran megtesszük, egyszer csak pontosan fogjuk tudni, hogy adott esetben megérzésről, vagy csak az agyunk játékáról van-e szó.
Mari története
„Szombat délután volt, álmos szürkeség. A hó nem tudta eldönteni, essen-e vagy ne. Egyedül voltam otthon, a férjem elment a gyerekekkel moziba. Furcsa hangulat lett úrrá rajtam. Olyan lusta, kicsit titokzatos, szívfájdító békesség. Az az ötletem támadt, hogy rendet rakok a régi fényképek között. Ahogy előszedtem a nagy rakás képet, az egyik fotó kiesett a kezemből.
A földön ültem, és ez a fotó, csak ez az egy, beleszállingózott az ölembe. A férfi a képről rám mosolygott. Mintha meg akarna szólítani, mintha hívna, mintha beszélni akarna velem. Könny futott a szemembe, mert eszembe jutott, amit ez a férfi jelentett nekem. Tanárom volt az egyetemen, és az első, igazi szerelmem. Én húszéves voltam, ő pedig negyvenhárom, és nős. A sors úgy döntött, hogy mégis egymásnak ad minket, mert épp akkoriban vált el.
Egy vizsga utáni csoportos iszogatás alkalmával mondta el, hogy újra az agglegények szánalmas életét éli. Én pedig ugyanaznap estéjén, kissé pityókás állapotban bevallottam, hogy két éve fülig szerelmes vagyok belé. Azt felelete, réges-rég észrevette. És megcsókolt. Így kezdődött.
Életem legszebb hat hónapja következett szerelemben, szenvedélyben, csodálatos szellemi vitákat folytatva az irodalomról, történelemről, filozófiákról. Aztán valahogy vége lett. Ő egy vidéki egyetemre ment egy nagyobb titulus reményében, én pedig visszacsöppentem a kortársaim közé.
Megismertem a mai férjemet, és nemsokára összeházasodtunk… Tíz év is eltelt, és azóta egyszer sem beszéltünk, igazából nem is nagyon gondoltam rá. De most ott ültem ölemben a fényképével és megannyi csodaszép emlékkel, és potyogtak a könnyeim. Úgy éreztem, belehalok, ha nem hívhatom fel azonnal, ha nem hallhatom a hangját. Remegve tárcsáztam a számát. Egy idősebb hölgy vette fel. Az édesanyja volt. Azt mondta, a fia aznap délelőtt meghalt. Infarktus vitte el.”
Anna története
„Harminckét éves voltam, amikor elveszítettem az édesapámat. Nyár volt, szabad voltam, de a szívem annyira fájt már hetek óta, hogy nem tudtam egy helyben ülni. Hirtelen az az ötletem támadt, hogy elmegyek a máriaremetei bazilikába, hogy lelki békéért imádkozzam.
Sokat hallottam már a hidegkúti zarándokhelyről, azt is tudtam, hogy nem lehet túl messze, és nagyon vágytam a csendre, áhítatra. Beültem a kocsiba, és már indultam is. Már kikanyarodtam a főútra, amikor rájöttem, fogalmam sincs, hogy kell odamenni. Azt sem tudtam, hogy jobbra vagy balra induljak-e. Térképem nem volt, helyismeretem sem, és amúgy sem tudtam soha tájékozódni.
A fájdalom okozta kimerültségtől és a tehetetlenségérzéstől eleredt a könnyem. De akkor egy másik, ismeretlen, nagyon édes érzés kerített hatalmába. Hirtelen úgy éreztem, apa ott ül mellettem, és beszél hozzám. Hallottam a gondolatait, melyekkel engem nyugtatott, biztatott. Elmondta, milyen büszke rám, és mennyire szeret. Tanácsokat adott az életemhez.
Én meg csak nyomtam a gázt, hol jobbra kanyarodtam, hol balra, és sírtam, de már a meghatottságtól. Olyan jó volt újra apával autózni. Aztán egyszer csak megálltam. És azt láttam, hogy csodálatos magas falak állnak előttem. A máriaremetei Kegytemplomhoz érkeztem meg, ahová annyira vágytam. Talán apa, talán a szívem vezetett oda.”
Irma története
„Nyolcéves lehettem, és rettentő éhes. Az ötvenes évek eleje volt, Balassagyarmaton éltünk. Öten voltunk testvérek, az apánk meghalt, mindent be kellett szolgáltatnunk, nem maradt semmink. Gyakran aludtunk el korgó, üres gyomorral, hallottuk, ahogy édesanyánk álomba sírja magát, amiért nem tudott megetetni minket.
Nyár volt, az Ipolyra jártunk fürödni. Útközben átvágtunk a káposztáson, ahol elcsentünk egy-két paradicsomot, krumplit, uborkát. Azt rágcsáltuk. Emlékszem, gyakran bámultam át a túlpartra, hogy ott él valahol a nagymamám, akit még sosem láttam. A túlpart már Csehszlovákia volt, fegyveres határőrök őrizték, senki nem merészkedhetett át.
Egyszer csak jött egy gondolatom. Feltápászkodtam a fűről, és odaszóltam a többieknek, hogy én most meglátogatom a nagymamámat. Fogalmam sem volt, merre kell menni. De a szívem olyan erősen hívott, hogy minden félelem nélkül nekivágtam. Alacsony volt az Ipoly, átgázoltam rajta.
Amint kikászálódtam a túlpartra, a fasor mögött egy répaföldre jutottam. Emberek dolgoztak ott. Megkérdeztem az egyik öreget, hogy juthatnék el Újfaluba. Mutatta, hogy arra. Nekilódultam. Csak mentem és mentem. Aztán jött egy ember szekéren. Kérdezte, hova megyek. Mondtam, a nagymamámhoz, így és így hívják. Na, gyere, elviszlek.
Letett egy fehérre meszelt kis ház előtt. Bementem a kapun. Nagymama, kiabáltam. Előjött egy aprócska asszony. Épp ilyennek képzeltem őt mindig. Ő meg nem is tudta, ki vagyok. Hát az Annus lánya vagyok, átúsztam az Ipolyon, eljöttem hozzád, kiabáltam. Levitt a pincébe, hatalmas, hófehér kenyeret szelt, megkente vastagon kacsazsírral. Aludttejet is adott hozzá, szó nélkül, mosolyogva nézte, ahogy szürcsölöm.
Egy hétig kényeztettek a rokonok, addig is azt szervezték, hogy szöktessenek vissza. Rengeteg ajándékot kaptam, csupa finomságot meg kabátot, cipőt, iskolatáskát. Az egészet bekötöttük egy pokrócba, és lefedtük lucernával, mintha a nyulaknak vinnénk, észre ne vegyék a határőrök. A nagybátyám barátja vitt haza, a karjában cipelt a csomaggal együtt. Anyám csak ölelt, szorított, nem hitte, hogy viszontlát még. Mikor lefeküdtünk, dudorászni kezdtem a dalt, amit a nagymama énekelt. Ruza, ruza, blaha ruza… Édesanyám elsírta magát.”
Még nincs hozzászólás