Nem tudok úgy csinálni, mintha...
Ha létezik színészcsalád, Trokán Anna családja az. A gyönyörű fiatal színésznő Papadimitriu Athina és Trokán Péter lánya, a testvére, Nóra szintén a színpadot választotta. Mivel a felmenőiről már szanaszét kérdezték, erről nem faggattam, viszont a görög gyökerei azért természetesen szóba kerültek, ahogyan régi-új szenvedélye, a lovaglás is.
RIDIKÜL MAGAZIN Együtt kezdtétek el a testvéreddel, Nórával a Szent István Állatorvosi Egyetem hippológus szakát: ez egy olyan másoddiplomás képzés, amelynek elvégzése után akár lovas vállalkozást is működtethetnél, hiszen lovastanár és szervező leszel. Ez a terv?
TROKÁN ANNA Nem vagyok előre tervezős típus, nem aggódom, mi lesz, hogy lesz, a pályámmal is úgy vagyok, hogy csinálom, megyek előre, de nem azt nézem, hogy alakul, mondjuk tíz év múlva.
Az új képzés is pusztán a nyitottságom miatt jött, teljesen véletlenül, anyu egy ismerőse dobta be az ötletet. Eleinte abszurdnak tűnt, hiszen sokat próbálok, nem láttam át, miképp férne bele ez az életembe, de kiderült, hogy összeegyeztethető a színház és a képzés, hiszen csak két intenzív hétről van szó félévente.
Jelenleg egyáltalán nem tudom elképzelni magamról, hogy üzletasszony legyek, de azt igen, hogy később együtt dolgozzam valakivel, aki az üzleti élettel kapcsolatban képben van. Ám nem ez mozgat, hanem az, hogy itt egyszerűen mindent megtanulhatunk a lovakról.
Ez főleg azóta fontos, mióta saját lovam van. Egy négyszáz kilós állattal foglalkozni hatalmas felelősség. Nagyon kell figyelni rá, különben az történhet, ami velem is ma délután. Fecske – a lovam – konkrétan két lábra állt, és megtámadott, csak mert kicsit több önbizalma lett attól, hogy úgymond engedtem a gyeplőn.
A lovak ugyan azt szeretik, ha a gazda a főnök, de folyamatosan feszegetik a határaikat, megnézik, kipróbálják, most épp hányadán állunk. Ezután kicsit megijedtem, egy órával többet maradtam vele, kidolgoztuk szépen ezt a félresiklott „párbeszédet”. Egy ló nevelésénél nagyon kell tudni, mit miért csinálsz.
RM Sokat vagy Fecskével?
TA Amikor csak tudok. Általában naponta kimegyek hozzá, és nagyon intenzív a vele töltött idő. Most az a mázlim, hogy Tatabányán próbálok, onnan fél óra a lovarda, ha Kaposvárott leszek, nehezebb lesz. De szerencsére Nóri is ott tartja a lovát, így mindig akad, aki foglalkozik vele.
RM Honnan jött a lovak szeretete?
TA Négyéves lehetettem, mikor a szüleim először vittek minket lovagolni. Gyerekként a ló misztikus állatnak tűnt, és érdekes módon ez az érzésem meg is maradt velük kapcsolatban.
A főiskola alatt nem lovagoltunk, el is temettem magamban az érzést, annyi maradt, ha megláttam egy lovas képet, megdobbant a szívem. Aztán eljött a harmincadik születésnapom, és egy úgynevezett lókupon volt a család meglepetése. Azóta új időszámítás kezdődött, egy saját ló megváltoztat mindent.
Rendszert hozott az életembe. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre kevesebb dolog érdekel, mennék ki hozzá. Ha van egy órám naplementéig, indulok is. Az időm minősége változott meg általa, bár korábban sem bírtam, ha szétfolyik a napom, mindig kell valamit csinálnom.
Pusztán a színház nem elég, szeretek otthon tenni-venni, és imádok futni is. Este pedig szívesen vagyok a barátaimmal – de csak akkor, ha úgy érzem, a napom értelmes tevékenységekkel telt el. A futás amúgy nem csak a kondícióm miatt fontos. Nagyon jól tudok közben gondolkodni, csak úgy ömlenek elő belőlem az ötletek. A felét persze elfelejtem, mielőtt hazaérnék.
Mindenkinek mondom, hogy adjunk időt magunknak a napi sportra, mert egyrészt csodálatos dolog mozogni, másrészt nem elfáradunk, hanem nagyobb energiaszinttel mehetünk tovább. Az intenzív mozgás átmos, utána máshogy állok a dolgokhoz.
Ráadásul sokszor játszom olyan darabban, ahol fontos a fizikai erőnlét, ilyen a Nemzetiben az Éden földön is, amelyben egy sast alakítok, gyakorlatilag végig guggolva. Tavaly évad végén egy ideig nem sportoltam annyit, és éreztem is, hogy „odahalok” mindjárt. Ám ha jó kondiban vagyok, tisztán a darabra koncentrálhatok.
RM Az életed látszólag mentes a szélsőségektől. Honnan szerzed a muníciót a kemény drámai szerepekhez?
TA Empatikus lény vagyok. Már a darab olvasásakor tudom, mennyire érint meg a történet, átélem teljesen. Mindenkiben van egy másik, sötétebb oldal, mindenkinek vannak nem vállalható érzései – a bennünk bujkáló ördögöket kell előhívni a nehéz szerepeknél. Megmagyarázhatatlan módon lepnek meg ezek az érzések a próbafolyamatok alatt.
Nem szeretek ellesni dolgokat másoktól, mindig akkor sikerül egy szerep, ha ezerszázalékosan belülről fogalmazom meg. Nem tudok utánozni, nem tudok úgy csinálni, mintha. Nem vagyok ügyes és technikás színész. Bámulom a bravúros és virtuóz kollégákat, de nincsenek ilyen eszközeim, mert ha nem belülről csinálok meg minden egyes mondatot, hamis leszek.
Ez hosszú és nehéz folyamat, a rendezők szoktak is türelmetlenkedni miatta, ám ha valamit nem érzek át teljesen, nem tudom megcsinálni. Most Kiss Csaba új darabját próbáljuk, ami voltaképpen egy Csehov-kísérlet, arról a nehéz két évről szól, ami a Sirályban csak említés szintjén van jelen, amikor Nyina – az én darabbéli karakterem – Trigorin után megy Moszkvába, hogy utána összetörve térjen vissza.
Reggel tízre volt kiírva egy fontos jelenet próbája. És nem tudtam magam abba az állapotba hozni, kellettek volna az előzmények, hogy ki tudjon épülni bennem az érzelmi ív. Rá kell kapcsolódnom a darabokra.
Épp ezért minden színházban keresek magamnak egy kis zugot, ahová elvonulhatok, ha szükséges. És nagyon fontosak a kollégák is, ha belép valaki, rögtön leveszem a rezgéseiket, az energiáikat.
RM Ez lehet kellemetlen is, mikor a rossz kisugárzás inkább lehúz.
TA Igen, és ahogy múlik az idő, egyre érzékenyebb leszek, el tudom sírni magam, ha egy rossz szót szólnak hozzám a villamoson. Talán túlságosan is nyitva a szívem, könnyen betör oda minden. Kifelé ezt jól tudom rejteni, de belül minden mélyen megérint. Ám szerencsére ugyanez működik az örömmel is, nem kell sok, hogy szívből nevessek.
RM A két szép Trokán lány – ezt gyakran megkapjátok.
TA Igen, de ellenmondásos a viszonyom az úgynevezett szépséggel. Az biztos, hogy a nőiségemet jobban meg tudom így, harminc felett élni, főképp hogy korábban, az általános iskolában és a középiskolában nemigen volt önbizalmam.
Nemrég hallottam, hogy a gimiben sokan odavoltak értünk, holott akkoriban teli voltam félelemmel. Kiskoromtól fogva szőke akartam lenni, kékszemű, úgynevezett szép kislány. Korábban ugyanis sokat bántottak a sötét bőröm és a görögségem miatt is. Olyan akartam lenni, mint a többiek. Mindenben.
Normális szendvicset akartam, egyetlen sajttal, mint a padtársam, mert nekem egy hatalmas veknim volt, amiből szinte kibuggyant a krém, mivel anya valóban mindent beleadott, nehogy éhezzünk. Sokszor éreztem magam kirekesztve, nagyon le is fogytam emiatt. Alig ettem, úgy néztem ki, mint egy ruhafogas.
A szorongás tette, hogy nem voltam a helyemen, nem tudtam, mit akarok. Később biológia tagozatra jártam egy olyan közösségbe, ami nem volt nekem való, négy évig vártam, hogy legyen már vége. A főiskola után kezdtem magamra találni. De az is világos lett, hogy a szépség önmagában semmit sem jelent.
Mégis: szeretek jó nőt játszani, és abban a maszkban mindent megélni! A színpadon bárki lehetek, olyan erős és erotikus nő is, amilyen talán nincs is a valóságban. Ez akkor is segített nőként, ha a magánéletem épp nem működött. Másfelől pedig a színpad kiszolgáltatottá is tesz, és olykor nehéz megnyílnom, holott én megnyílni kizárólag csak a színpadon tudok. És a szerelmemnek. Még barátnőknek és a szüleimnek sem.
Nem vagyok az a típus, aki lelki bánatában sírva felhívja a hozzátartozóit, nem szeretem, ha látják rajtam a gyengeséget. A színpad más, ott van köztem és az érzések között egy szerep, következmények nélkül ki tudom adni magam. És épp emiatt sokszor a színház segít feldolgozni a traumákat. Az eddigi életem során mindig az történt, hogy egy krízis után jött a szerep, ami olykor teljesen konkrétan az én privát fájdalmamról beszélt.
RM Mennyire befolyásol mások véleménye?
TA Van egy nagy adag józanság bennem, talán a családom miatt is. Tudok a fölön járni, nem szállok el sem a dicsérettől, sem a kritikától. Néha megérint, hogy tarthatnék szakmailag előrébb is, de nem vagyok nyomulós típus. Nehezen veszem rá magam a társasági eseményekre is. Tehetnék ezért többet, de ha van időm, inkább kimegyek a lovamhoz.
RM Külföldön nem próbálnád ki magad?
TA Elképzelhetetlen számomra, hogy máshol éljek, itthon a helyemen érzem magam. Amikor tizennyolc évesen bébiszitterként dolgoztam Angliában, olyan erős honvágyam volt, hogy szinte fájt.
Egyedül Görögország az, ahol nem érezném idegenül magam. Hároméves koromig nem is tudtam magyarul. A szókincsem persze már kicsit megkopott, de bármikor visszajönne, anyanyelvemnek érzem a görögöt is. Most digitalizáljuk a családi videókat, és előkerült egy aranyos anyag.
Egy pilóta ismerősünk van rajta, aki a Malévnál dolgozott, és nem tudom, micsoda szervezés rejlett a háttérben, de mindig ő vezette a gépet, mikor odautaztunk. Hároméves lehettem, és ő magyaráz nekem: „Ma este nem ihatok, Anna, mert vezetnem kell. Megyek Athénba. Tudod, az külföldön van."
Én meg nézek rá nagy szemekkel: „Soma, Görögország az nem külföld!" És nekünk valóban nem volt az, egy kis Görögország volt otthon is. Próbálom máig életben tartani a dolgot, nyaranta kiutazom, és főzök görög ételeket. Mindig van otthon görög olívaolajam és oregánóm is…
Még nincs hozzászólás