'Nem szeretem, ha megmondják, mit csináljak'
Egy nagyon fiatal, idén márciusban kétéves zenekar nagyon fiatal énekesnője Lábas Viki. Első lemezük tavaly jelent meg, idén decemberre tervezik a másodikat. A Margaret Island énekesnője egyszerre tűnik áttetszően egyszerűnek és kirobbanónak, és épp olyan könnyen megszeretik őt magát is, mint a dalaikat.
RIDIKÜL MAGAZIN Kiderült számodra, mit szeretsz jobban: a stúdiózást vagy a koncertezést?
LÁBAS VIKI Mindkettő más miatt fontos. A színpadon meg tudok őrülni, ott őszintén önmagam lehetek. Nagyon nagy színészként lehetnék csak maníros abban a lelkesedésben. Az élő kommunikáció, a gegek, amiket a pillanat szül, a folyamatos improvizáció nagyon fontos nekem. Sok énekes fél a közvetlen kontaktustól, de én szeretek ezekbe a helyzetekbe beleállni.
Szobapróbákkal és utcazenéléssel kezdtük a fiúkkal, és a mai napig csináljuk – talán ezért. Jobban izgulok egy-egy utcazenélés alkalmával, mint olykor egy fesztivál nagyszínpadán, annyira intim helyzetek születnek. Szeretek izgulni, akár a hibáimat is megmutatni.
A stúdiózás más, más miatt is szeretem. Talán mert alapjában véve visszahúzódó természetű vagyok, ez nekem a hazaérkezés. Meleg, kakaó-szürcsölő érzés, mint mikor kinn esik a hó, és te bent begubózva ki sem akarsz mozdulni a lakásból. A megemésztett emlékek, a hirtelen gondolatok feldolgozása is a stúdióban történik.
RM Nagyon egyenesnek, már-már meseszerűnek látszik a pályád.
LV Látva az összefüggéseket, a hatásokat és a meglepetéseket, már-már összeesküvés-elméletek születnek a fejemben… Nem tudom, mi lehettem előző életemben, de a karmám szerintem nagyon jól van feltöltve. Olyan emberekkel találkoztam eddig véletlenül, hogy az elképesztő. És a szakmai utam is sokszor véletleneken múlt.
Klasszikus zenésznek készültem, klarinétoztam tizenkét évig. Volt egy tüdőbetegségem, és kicsit a klarinétozás is segített a gyógyulásban. Ám a tanárom szinte megvakult, mire én felnőttem, olyan szürkehályog nőtt a szemén, amit nem lehetett megoperálni. Én voltam az utolsó tanítványa.
Az ő betegsége vezetett engem az improvizációhoz, a vége tájt ugyanis a klasszikus darabokat úgymond elengedte, vagyis az összhangzattanon belül hagyta, hogy kísérletezzek, szárnyaljak. Amikor ő visszavonult, én is abbahagytam, bár akkor még sejtelmem sem volt róla, hogy egyszer az éneklésben továbbviszem, amit kaptam tőle.
Hogy szövegeket próbálok írni, az is természetesen jött, ugyanis hatéves koromtól írom már-már grafomán lendülettel a verseket, rögzítem a gondolataimat. Mindig egy másik világban éltem, bolondnak, furának is néztek az általános iskolában az osztálytársaim.
Ehhez jöttek még a különös ruhák. Anyukám nevelő nagymamájának volt egy menyasszonyiruha-kölcsönzője, és ezekben a ruhákban jártam iskolába, mert azt hittem, én vagyok a sanzonhercegnő. A hobbim volt a tanulás, és az életem a zene, a tánc.
RM A családból hoztad ezt a szerteágazó művészi érdeklődést?
LV Nem tudom, honnan jött mindez, mert anyukám először kéma–technika-tanár volt, majd pszichológus lett, az apukám pedig tűzoltó, és a hat mostohatestvérem közül sem zenél senki. A szüleim mindig megértőek, elfogadóak voltak, azt mondták, kivárják, mi lesz ennek a vége, de közben megtanítottak arra, hogy a munka nagyon fontos.
Nyolcévesen már dolgoztam Fonyódon, a parkolóban. Azt hiszem, most is vannak ott autómosó kislányok, nos, régen én voltam az egyik. A legpiszkosabb nadrágot vettük fel ilyenkor a legpiszkosabb felsővel, hogy megsajnáljanak a kocsisok. Olyan is volt, hogy elsírtam magam a cél érdekében, ők meg kiabáltak, hogy menjünk már, inkább adnak pénzt, csak ne maszatoljuk jobban össze az ablakot.
De később is csináltam mindent, amit csak lehet a Balatonnál, fagyit árultam, pincérkedtem. Még kőművesmunkát is végeztem. A keresztapámnak volt egy cége, mentem vele házat építeni. Téglát rakodtam, de a cementeszsákot nem bírtam el, azt húztam magam után. Tehát a szüleim engedték, hogy kibontakozzak, de ráneveltek a munkára is. Egy életre megtanultam, hogy meg kell dolgoznom mindenért.
RM A fővárosban is dolgozni kezdtél.
LV Viszonylag hamar kiderült, hogy egy lapra kell feltennem mindent. Mikor kis vidéki lányként "felszakadtam" Budapestre, azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák a metrót meg a villamost. Egy tejivóban kaptam munkát. Hajnali négykor keltem, és mivel már korábban is voltak különböző zenekaraim, olykor tizenhat óra munka után mentem próbálni, fellépni.
Másfél évig bírtam, de rámentem, kezdtem depressziós lenni, nyomasztott, hogy nem zenélhetek úgy igazán, mert a pénz keresése több időt és energiát vett el, mint gondoltam. Elvette az álmomat. Úgy döntöttem tehát, hogy összeszedek annyi pénzt, ami két hónapra elég, és inkább lógok majd a semmiben, de nem térek le az utamról. Ekkor már nem volt bennem félelem. Ugrottam, és egyelőre úgy néz ki, sikerült.
RM Hogy jöttél össze a fiúkkal?
LV Balatonbogláron egy zenekari tehetségkutatón találkoztunk először, ahová mindenki a saját zenekarával jött. Mindhárman különdíjat kaptunk, én ének, egyikük gitár, másikuk basszusgitár kategóriában. Egymásra néztünk, és felcsillant a szemünk. Éreztük, hasonlóak vagyunk.
Pár évvel később a Muse-koncerten is láttuk egymást, de egy-két utólagos üzeneten kívül más nem történt. Kiderült, nem mertek odajönni hozzám. Ám amikor körülbelül egy időben szétmentek a zenekaraink, Bálint rám írt, hogy mi lenne, ha. Azonnal igent mondtam. A szobapróbáink azóta is Bálintnál vannak.
RM Azt sem hagyod, hogy a zenekart kívülről formálják?
LV Nem szeretem, ha megmondják, mit csináljak, talán ezért sem lettem semmitől függő, mert a függés azt mutatja, nem vagyok szabad. Szeretek mindent magam csinálni, mindent kézben tartani, a zenétől a klipekig, és nehéz megélnem, hogy látom, bizonyos dolgokra már nincs kapacitásom.
Nem igazán érdekelnek a külsőségek, az oldalaimat is akkor kezelem csak, amikor tudom, hogy kreatív vagyok. Ha valamit felszínesnek érzek, abbahagyom, kitalálok valami mást. A zenekar erőssége szerintem az emberi oldal, ha a közvetlenségünk elvész, nekünk annyi.
Én alapból közvetlen vagyok, ilyennek neveltek; akik szeretnek minket, érzik ezt, és nincsenek tolakodó gesztusaik. Ha felismer valaki az utcán, maximum rám mosolyog. És azt sem bánom, ha azt mondják, hogy nem vagyok elég sztáros, hogy túl egyszerű vagyok. Nem az imidzsemmel, hanem a zenénkkel szeretnék hatni.
RM Nehéz behatárolni, pontosan milyen zenét csináltok. A népzenei hatás mindenesetre nyilvánvaló.
LV Nagyon szeretem a népzenét, a Zeneakadémiára is jártam két évig énekelni, majd otthagytam, mert úgy éreztem, beszűkülök – az iskolai kereteket nem nekem találták ki. De tévedés, hogy folk-pop zenekar lennénk: mi nyugati típusú zenét játszunk, ami olyasféle irányzat, mint a blues vagy a country vagy a nyugati zenei folk, ebbe keverünk bele olykor magyar népzenei elemeket. Mert népdalt énekelni jó, ez is egy kapocs a generációk között.
RM Mint ahogy a két Bródy-dal is, nem? Bródy Jánosnak köszönhetitek egyik nagy slágereteket, a Nem voltál jó címűt, az ő javaslatára dolgoztátok fel a Lány sétál a domboldalon című dalt, amit egykor Koncz Zsuzsa énekelt.
RM A legelején angolul írtunk, jól el lehetett bújni mögé, talán féltünk megmutatni magunkat. Sokat beszélgettünk Bródyval erről, és talán ennek is köszönhető, hogy a félelmeink megszűntek, kinyitottuk magunkat.
Megértettem, hogy valamiért ide pottyantottak minket, én sosem leszek világsztár, hatalmas díva, elsősorban magyarul tudok érzéseket közvetíteni. De így is sokat utazunk a zenekarral, legutóbb Máltán voltunk, ahol a rólunk elnevezett éttermet avattuk fel. A helyi tízezres magyar kolónia ehet ott magyaros ételeket, és a falakon a mi dalszövegeink vannak. Hatalmas érzés ez az egész.
Ami izgat még, hogy franciául is szülessenek dalok, de majd meglátjuk, mert bár rengeteg tervünk van, úgy érzem, időnk is lesz mindenre. Amikor a városba jöttem, bennem volt, hogy ha huszonöt éves koromig sem sikerül az áttörés, abbahagyom. Szerencsére másképp alakult.
Ma pedig úgy gondolom, hogy kilencvenévesen szeretnék a színpadon meghalni, de az még messze van, például még csak most fejeztem be az egyetemet Szegeden, egyszóval hivatalosan csak most lett szakmám. Etnológus lettem, azon belül is táncantropológia volt a szakirányom.
RM Ezek szerint néptáncolni is tudsz.
LV A sors fintora, hogy egyszer akartam táncolni egy néptánctáborban, ahová még klarinétozni hívtak, de a vezető kiküldött, mert nadrágban jöttem, és szerinte az ilyen ember nem is nő. Azóta nem próbálkoztam, de bármikor bármilyen táncot le tudok írni Lábán-táncjelekkel...
Még nincs hozzászólás