Nem nagy ügy, ugye?

2020. február 6. | Írta: Vág Bernadett

Jó volt, amikor – mint egy kis nyuszi – babrált a karomon. Vagy a nyakamon. Addig cirókázott, amíg fel nem ébredtem. Felébredni persze nem volt jó, de rögtön utána, a következő másodpercben már mégis jó volt, mert tudtam, hogy béke van, puha az ágy, selymes a takaró, és ott van ő is.

Aztán visszaaludni megint nem volt jó. Vagyis lehetetlenség. Ki tudna csak úgy elszunnyadni abban a rémséges hangzavarban, sárkánylobogásban, mamuttrappolásban, vérmedvehörgésben a kiszáradt farönkök között?

És hirtelen csend. De milyen csend, te jó ég. Síri, gyilkos némaság. Egy…, kettő…, három…, hallom a szívdobogásom, négy…, öt…, már azt sem, huszonkettő…, huszonhat…, és még mindig a csend, fagyott, tompa. Harmincnégy…

Egy bálna üvölt fel a víz alól kitörve, rettenetes méretű tüdővel hörög az életért, beleremegünk, a bolygó meg én.

Reggel van végre. Előbb kelek, sajog a hátam, tompán zúg a fejem, kávét főzök, jó ez a csend. De miért van csend? Csak nem fulladt meg? Mi van, ha békésen kávézgatok, visszaalszom a fotelban, csak pillanatokra, és közben a halál fojtogatja???

Benyitok a szobába. Halkan, hadd aludjon, ha még él. Hadd vegyen levegőt szépen vagy üvöltve, ahogy szokott. De nem vesz. Egy…, kettő…, fekszik a virágos paplan alatt, szeme csukva, arca békés, ha a szétgyűrt haját leszámítom, már-már angyali, csakhogy tizenhat…, tizenhét…

Nem vesz levegőt. Nem vesz! És mert nem vesz, ki sem fújja, ki sem leheli, kis sem ordítja, nem mozdul a paplan a mellkasa fölött, harmincnégy…, harmincöt…

Meghalt. Tuti. Úristen. Elvitte a szőrös ördög. Vagy az alvási apnoé, ez a fránya alvászavar. Mit csináljak? Hogy keltsem életre?

Szóval nem azzal riasztottam fel, hogy megbotlottam a papucsban és nekiestem az ajtónak, ami becsapódott, hanem azért botlottam meg a papucsban, és estem neki az ajtónak, mert a frász kitört, ahogy az arcomba horkantott a paplan alól.

Az ajtócsapódásra aztán picit megemelkedett a feje, a szeme is kinyílt apró résnyire, épp csak hogy meglesse, mi zörög, a feje lepottyanásával végül nyugtázta, hogy csak én vagyok, picit mosolygott is, mintha, aztán átfordult a másik irányba, onnan dünnyögte, hogy még pár perc, és felkel, de olyan szépet álmodik éppen.

A kávét is majdnem álmában itta később a fotelban, de már nem hörgött mellé, szép napos reggel volt, csupa madárcsicsergés (boldog, épkézláb madarak hangja).

Kérdezte is, jól aludtam-e, és hogy ha nem sértődöm meg, elmondaná, hogy picit zavarja, ahogy néha horkolok, és amíg horkolok, ő nem tud elaludni, de ne legyek dühös, tényleg csak egy picit, mély torokból, teli tüdőből, de nem baj, mert olyankor megvakarássza a karomat vagy a nyakamat, amitől abba is hagyom, egy időre legalábbis, szóval tényleg nem gond, csak úgy mondja, felejtsem is el.

Címkék: jegyzet, apró ügyek